Joób Sándor: Magyar vircsaft
Örkény István: Kulcskeresők - kritika
„Mit bámul? Nem látott még repülőgépet?" veti oda Fóris parancsnok egy tátott szájú trafikosnak, miután épségben landol negyven utasával és kilencfőnyi személyzettel a Köztemető bejárata előtt, ahol szép aranybetűkkel az van kiírva a kapu fölé, hogy „Feltámadunk". Fóris előzőleg átszáguld egy mezőn, majd egy futballpályán, ahol félbe kell szakítani a meccset, mert a gép jobb szárnya lenyírja az egyik kaput; később kiér a repülővel az autókkal zsúfolt főútra, de itt szabályosan, az úttest menetirány szerinti jobb oldalán közlekedik-hogy repülőgépével ne zavarja meg a közúti forgalmat.
Miért is kell egy ilyen - valljuk be azért, nemszokványos - leszállásból olyan nagy ügyet
csinálni? Elvégre senki sem sérült meg, mind a negyven utas épség-ben, igaz, biztonsági okokból kicsit lehaboltózva és a történtek miatt talán a szokásosnál idegesebben, de földel ért a temető kapujában. Ahhoz, hogy egy simának induló
leszállásból ilyen árkon-bokron át vezető ámokfutás legyen, egyáltalán nem kell nagy hibát elkövetni. Amikor ugyanis egy széllökés kifújja a levegőt a leszállást végző gép alól, mindössze egy másodpercen múlik, hogy Fóris ne az ilyenkor szokásos biztonsági előírások szerint cselekedjen, hanem úgy döntsön, megpróbálja még tökélete-sebben végrehajtani a landolást, ráadásul úgy, hogy az utasok ebből semmit se vegyenek észre. Neki ugyanis olyan a természete, hogy válsághelyzetekben nem
KRITIKAI TÜKÖR
ból erősen megkurtították. Az átdolgozás révén olyan hangsúlyok kerültek az előadásba, amelyek a darab uralkodó komikus vonulata mellett a negatív hangokat erősítik fel. Mai közérzetünkre jellemző szomorú kilátástalanságot sugall, hogy Nelli, a feleség itt már nem akar új életet kezdeni, csak egyszerűen kinyitná a gázcsapot.
Az Ej uhnyem helyett a Darumadár fenn az égen kezdetű dalt éneklik a mulatozók, s disszonáns kísérettel ez határozza meg a befejezés nem éppen optimista kicsengését is, utalva arra, hogy mindez bizony rólunk, magyarokról szól. A kitérőkkel, fárasztó cselekménybonyolításokkal telített első rész meghúzása elkerülhetetlen volt, a váratlanul betoppanó, egy emeletet tévedő hullaszállítók hatásos epizódja azonban szerencsére megmaradt. A sok húzással sikerült feloldani az eredeti darabnak azt a zavaró aránytalanságát, amely abból fakad, hogy az erőltetetten túlméretezett bevezetéssel kétfelvonásos darab született a tulajdonképpen egyfelvonásnyi anyagból. Minden átdolgozás ellenére azonban a Katonában így is elég nehézkesen halad előre ez a bizonyos bevezető, „kulcskereső" rész. Sok üresjárat, szövegtévesztés-gyanús kínos csönd és feszengés teszi akadozóvá az első húsz percet. Ezen csak Básti Juli nagy mesterségbeli tudásra valló magánszámai enyhítenek, a többszereplős jelenetek ugyanis alig-alig állnak össze. Básti
harsány eszközökkel, de finom megfigyelésekkel rajzolja meg az idegroncs Nelli karikatúráját, amelyben a nevetségesség mellett azért hihető is a lelki szétziláltság ábrázolása.
A perspektívát kiemelő egyenes vonalakkal meghatározott díszlet (Horgas Péter) érdekes módon egyszerre nyújtja a szűkösség érzetét és a nézők számára az átláthatóság lehetőségét is. A nézőtérre merőleges falaknak ugyanis csak néhány centiméter magas keresztmetszetét látni, így tekintetünk - akár a filmeken a falakat átjáró kamera – szabadon kísérheti az egyik helyiségből a másikba átlépő színészeket. A két álfal által három részre (kis szoba, nagy szoba, előszoba) osztott játéktér hatásos együttláttatásokra is lehetőséget ad, amikor például az újra összeboronált Fóris házaspár az ágyban hentereg a takaró alatt, a jókedvű többiek pedig a szomszédos szobába húzódva nyakalják a pezsgőt és énekelnek. A földből alig kiemelkedő falakat végig komo lyan gondolja mindenki, azaz a színészek következetesen csak az ajtón keresztül közlekednek, egyedül Bolyongó lép át önfeledten a falon, s ez az apró mozzanat jelzi, hogy a rendezés eljátszik ennek a lakásról lakásra járó gyanús jótét léleknek a metafizikus értelmezésével is. A szobadíszlet ablakai nem az üres színpadi háttérre néznek, hanem a szemközti panelház ablakaira. A tér ezzel azt a jelentést sugallja, hogy ugyanez a történet bármelyik másik világító ablak mögött lejátszódhat. A rémálomszerű zárlatban ráadásul a szomszéd ház egész kulisszája előrébb húzódik a háttérből, s ablakai már szinte bebámulnak Fórisék szobájába, ezzel véglegesítik az „össze-tartozunk, össze vagyunk zárva" érzését.
Az akadozó előadás, úgy tűnik, először a „sötét"-jelenetben talál magára. Kimegy a villany, s a vaksötétben bármit és bárhogy mondanak is a színpadon, minden izgatott nevetést fakaszt. A színészek szinte egy csapásra megtalálják a megfelelő ritmust, a megszólalások, csörömpölések optimális időzítését; tulajdonképpen csak ekkor áll pályára az előadás. Ezt követően valaki mindig megfelelő időben veszi át az események irányítását, s szinte így, vállról vállra adva viszi végig a társulat a játékot. Az itt dramaturgiai okokból is meglendülő cselekmény legfőbb motorja Bolyongó, aki aprólékos részletességgel rekonstruáltatja Fórissal a gép leszállását. Lengyel Ferenc képes igazi feszültséget teremteni fuldokló hanghordozásával, ideges mozdulataival, az arcára kiülő átélt erőfeszítéssel. Az ő Bolyongó-alakítását tartom ebben az előadásban a legjobbnak. Jóságos megváltó helyett néhol kifejezetten pimaszul és tolakodóan viselkedik, puhán ólálkodik az emberek között a lakótelepi optimizátor. Az evilágiság mellett Lengyel alakításán az is érezhető, hogy nem ide tartozik, kívülről jön, sőt, talán nem is létezik – tényleg csak a megtépázott lelki életünket egyensúlyba hozó mechanizmus színpadi megszemélyesítője.
Bolyongóhoz képest Fóris vaskos realista figura, akit Újlaki Dénes erős kézzel tart féken, komikumot kínáló gyengéit nem játssza túl, s így a kevesebb több lesz egy-egy mérnöki pontossággal elhelyezett poénnal. Hollósi Frigyes Benedek szakiként hasonló rutinnal durrant el néhány, tőle jól ismert és a közönség által szeretett petárdát,annál feltűnőbb azonban, milyen neheze találja meg helyét és hangját az előadás első felében. A Lengyel, Újlaki és Hollósi által üresen hagyott helyeken jön elő Csákányi Eszter, azaz Erika néhány nagy pillanata. A fokozatosan lerészegedő hervadó liba ilyenkor egésztestében vibrál, kezével, lábával esetlenül hadonászik, és megállás nélkül igazgatja frissen dauerolt hajzatát, valamint a blúzt pezsgőmámortól pihegő keblén. Csákányi önfeledt bohóckodása néha a háttérben is folytatódik, s a szöveget mondó színészek ilyenkor értetlenül néznek ki a közönségre, mitől ez a nagy derültség.
A két fiatal (Pelsőczy Réka és Rajkai Zoltán) nem igazán vesz részt ebben a színpadi humorstafétában, tény, hogy szerepük nem is igazán alkalmas erre. Pelsőczy Réka nem tudja teljesíteni azt a csak látszólag könnyű feladatot, hogy természetes módon játsszon el egy egyszerű fiatal lányt. Míg Berzsenyi Krisztina jelmezei az idősebbek esetében egytől egyig találóak, és harmonikusan illeszkednek a színészekhez, a két fiatal öltöztetése igencsak kimódoltnak tűnik. Persze ez abból is fakadhat, hogy az idősebb szerepek jól körülírható karakterek, de Katinka és Bodó figurája nem mutat fel igazán releváns jellemvonásokat. Persze ma nem is könnyű megmondani, milyen is egy átlag egyetemista lány úgy küllemre, hát még azt, hogy miképpen néz ki egy (külsős!) rádiós. Pedig Bodónak (Rajkai Zoltán), a rádióriporternek igencsak fontos szerepe van a darabban, hiszen a pezsgőtől és Fóris hőssé magasztosodásától megrészegült embereknek ő hozza kintről a hírt, miként is vélekednek az érintett utasok a Köztemető bejárata előtt végrehajtott „hősies" földet érésről. Fontos, hogy a kintről érkező információk révén megismerjük az eset más nézőpontokból származó értelmezését is, de ez már nem kellene ide, mert valljuk be, nézőként kezdtük magunkat otthonosan érezni Fórisék lakásában. A lendületes és élvezetes második résszel az előadás képes rá, hogy felkeltse a nézőben a Fórisék életszemléletével való azonosulás érzését - Bolyongó hatására lassan mi is optimistává válunk saját baklövéseinket illetően.
Ebben a helyzetben kiábrándítóan hat nak a Bodó magnójáról hallható részletek a leszállást átélő utasok véleményével: gyermeksírás, németturista- „Das ist die echte ungarische Wirtschaft" - és az idegenbe szakadt, Nobel-díjas hazánkfia megsemmisítőszavai: „Ha ezentúl megkérdeznek, azt fogom felelni: Micsoda? Hogy mondta? Milyen ország? Ilyen országot én nem ismerek!" Bodó, a részegek közé zárt józan fiatalember a korábbi értelmezések szerint még a jövő záloga volt, az országnyi méretű önáltatást felismerő értelmiségi, de azén interpretációm szerint Máté rendezése ezt az alakot is a pesszimista végkifejlet részévé tette. A Katona előadásának zárlatában ugyanis nehéz eldönteni, melyik a sajnálatra méltóbb és nevetségesebb: a részegek eluralkodó jókedve vagy a kis média-mitugrász racionális józansága.
Színház folyóirat, 1998. április