Metz Katalin: A pusztuló agysejtek komédiája
Theresia Walser: King kong lányai - kritika
A Katona József Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház közös előadása
Vigasztalan légkör, kopott szabványbútorokkal zsúfolt játéktér, lepusztult minden, mint az öregek házának lakói. Horesnyi Balázs úgy telerakta ósdi használati tárgyakkal a színpadot, hogy a szereplőknek folyvást útjában van valami. Mintha szánt szándékkal azt sugallaná, itt élni már eleve kényelmetlen, kellemetlen.
Az öregek otthona egy halódó világ kézzelfogható helyszínévé és szimbólumává avanzsál az előadás folyamán, nincs az a néző, aki el ne rettenne tőle. Theresia Walser nem ismeri az egykori „keleti blokk” hasonló műintézményeit, de itt még a hajléktalanszállók is civilizáltabbak. Az írónő szándékának viszont épp az felelt meg, minél mélyebb bugyrait tárja elő a már életnek sem nagyon nevezhető vegetálásnak.
Annyi nyomort, külvárosi lepusztultságot, lumpenproli vulgaritást, szellemi katatóniát majdhogynem kéjelegve közvetítő kortárs dráma után, íme egy újabb bugyra a pokolnak, ami Dante képzeletét is megragadná. Csak hát ő legalább átszűrné mindezt a legfinomabb poézisen, sosem érné be a borzalmak „egy az egyben” naturalista, áttétel nélküli megjelenítésén. Pedig ő is „komédiát” írt – való igaz, „Divina”-t.
A Kamra és az egri Gárdonyi Géza Színház közös produkciója nem kínál megtisztulást a gyomrot, idegrendszert megterhelő előadás végén, mint ahogyan a darabban bujkáló groteszk jeleneteket is elfedi, lefokozza az elundorítást sikerrel megcélzó, kiváltó színrevitel, Bagossy László jóvoltából. Nem tudni, mi újat hoz, az élet milyen új tartományával ismertet meg, kívánja gazdagítani tapasztalatainkat a szerző, a színház, illetve a rendező, amikor a hasonló menhely-drámák, -filmek, -riportok tömkelegével találkozhattunk már – jóval megrendítőbb, katartikusabb formában. Itt csak a véglény-lét megannyi, csökkent életfunkcióit vagyunk kénytelenek végigasszisztálni a nézőtéren. A színészek derekasan meg is teszik a magukét, húsz-harminc esztendős művészek vedlenek át kilencven körüliekké, ócska toprongyok (jelmez: Földi Andrea m.v.), fésületlen, kusza hajzatok, idétlen pizsamák, köntösök még ócskább viselőivé, akikben szemernyi sem maradt ama bizonyos homo sapiens lényéből. Puszta molekulahalmazok, akikből előbb-utóbb kihuny az élet, de addig még hisztériáznak egyet. Legalább azért, hogy megkeserítsék a három fiatal gondozónő mindennapjait. A kutya vélhetőleg itt van elásva: hadd sajnálkozzunk az ifjúságuk virágjában (elevenen) ide temetkezett lányok bezártságán, akik kiszolgáltatottságukat visszájára fordítva, zsarnokoskodnak ápoltjaik felett. A cím szerint, King Kong lányai: Berta (Ónodi Eszter), Karola (Bozó Andrea) és Mari (Pelsőczy Réka) már-már egészségtelen életösztönnel sóvárognak, kívánkoznak ki e kétségbeejtő „bugyorból” a napfényes nyári zsongásba. Már-már egészségtelen ösztönnel, mert a darab végén a menhelyre betévedő, egy szem fiatal férfit rohanják le egyszerre mindhárman, hogy fojtott, ám annál kontrollálatlanabb vágyaik gyilkos orgiába torkolljanak.
A színésznők mi tagadás pompásan váltják szerep szerinti (olykor következetlen) hangulataikat; épp annyira vonzóak, mint amilyen kegyetlenek, közömbösek vagy épp fásultak, elkeseredettek. Szemlátomást, jellemük is sérült ebben a – minden épp elméjűt elrettentő – infernóban. A darab valamennyi fordulata klisékre épül. Nem szólva arról, hogy e véglét-témát annak idején az abszurdok százszor igényesebben és tömörebben, hatásosabban és művészibben, már régen „végigzongorázták”.
A külvilágból irritálóan egészségesen idecsöppenő idegen, Rolfi, a kalandor, Széles László temperamentumos játékában sodró erőt hoz az előadásba, amelyet az elviselhetetlenül naturális-öregségre fogott, szerencsétlen színészek sipítása, nyögése, nyöszörgése, rikácsolása töltött idáig be (Tóth Anita, Takácsy Péter, Nagy Adrienn, Horváth Ferenc, Mészáros Máté e. h.). Kimagaslik közülük Elek Ferenc alakítása (Kapus néni), aki csaknem végig némán és moccanatlanul képes szuggerálni egy tragikus sorsot. Lám mennyivel többet jelentett volna az abszurd elemelés stiláris technikája, mint a földhöz ragadtan, ez esetben, szánt szándékkal, undorítóan naturalista megjelenítés. Ha egyáltalán érdemes a lét utolsó állomását ilyen közhely-szinten színpadra képzelt, erőltetett darabot közönség elé vinni.
Magyar Nemzet