Borbély Szilárd drámájának bemutatása bátor vállalás. Borbély még egy társadalmat ennyire egyöntetűen felkavaró, különös kegyetlenséggel elkövetett tettnél sem elégedett meg (személyes tragédia trenírozta erre) a szimpla ítélkezéssel, volt mersze a megértés vágyával s az okok elemzésének igényével szemlélni a rettenetet. Racionalizálni próbálta az irracionálisnak tűnőt.
Időmértékes formát választott mindehhez, amely elidegenít, és mankóként szolgál, hogy beszélni lehessen az elbeszélhetetlenről. A kórus (ami itt pletykálkodó siratóasszonyok sora) szintén az eltartást segíti, egyúttal a görög végzetdrámákhoz közelíti általánosabb érvényűvé emelve a történteket, mely így morális kötelességeket ró ránk.
Borbély az olaszliszkai lincselés mellé állította a helyi zsidóság eltűnésének emlékét is. A közös nevező a kisebbségi lét, ami mindig stigmatizáltságot, veszélyeztetettséget jelent. (Az elkövetők is kisebbség, ám a romák közé behajtó ’gádzsó’ is az.) A Katonában megtoldották az eredeti drámát még egy kerettörténettel, melyben maga a szerző (aki tavaly önkezével vetett véget életének) beszéli el saját traumáját, szülei rablógyilkosság áldozatául esését. Alakjának és sorsának beemelése a drámába mélyen hitelesíti az emlékezés kényszerét, ambivalens lehetetlenségét és ennek fájdalmát. És bár a három szál látszólag tétován ér csak össze, mégis tökéletesen rímel egymásra.
Fekete Ernő játssza Borbélyt és Szögi Lajost is. Ráerősítve: az író áldozatok történetét mesélve éli újra és újra a szüleire kirótt szerepet és a feldolgozhatatlanság élményét. Fekete háttal ülve nekünk, a főbb színészi eszközöktől megfosztva, mikroportjába mormolva képes olyan közel hozni hozzánk a mélyen depresszív író átléphetetlen gyötrelmét, hogy abba beleborsózik a hátunk. Pálos Hanna karvezetőként rá se ránt az intellektuális modorra, rapper módjára, heves felháborodással és értetlenséggel olvassa fejünkre gondolati renyheségünket. Tasnádi Bence dacos pimaszsága, magabiztossága mögött ott a szánni való kilátástalanság, jövő nélküliség; elítéltje bűnösként is áldozat.
Borbély nem vádol, és nem ment fel, tényeket, fogódzókat, álláspontokat próbál egymás mellé rakni. Az igazságokat nem relatívnak mutatja, hanem egymás mellett lévőknek, együttesen érvényesnek. Neked is igazad van, és neked is – mondja a rabbi a vitatkozó feleknek, sőt, az ezen a képtelenségen fennakadónak is. Látjuk, oka van az esélyegyenlőség oltárán kivéreztetett roma tettesek gyűlöletének, igazsága a hazájáért fanatikusan rajongó, ideákban hívő tanárnak, éppúgy, mint a hazáját elhagyni készülő, annak közállapotától hányni tudó kamasznak, a zsidók emlékezetét ébren tartó jómódú hazalátogatónak, és a mindezt kártékonynak ítélő ott lakó mélyszegénységben élőnek.
A megrázó erejű dráma és előadás léket vág, kételyt ébreszt vagy mélyít saját biztonságot adó meggyőződésünkben, és őszinte újraértelmezésre késztet. Mert amíg nem próbáljuk a tágabb okokat számba venni, és egymást valamelyest megérteni, addig vég nélkül folytatódhat a Gödölye meséje, amelyben egymást falják fel (persze mindig az erősebb a gyengébbet) az egymás útját keresztezők.
Az „ügy a jog határán látszik túlvezetni”, az előadás pedig a színház határán. Még be sem mutatták, máris tiltakozást váltott ki. Az olaszliszkai lincselés áldozatának családja protestált, legfőképp azért, mert a középső lány szájába olyan, valójában el nem hangzott mondatokat adtak, amelyekben negatív véleményt formál az ország közállapotáról. Jobboldalról kegyeletsértést emlegetve szintén támadás érte a bemutatót. Máté Gábor, a darab rendezője rendhagyó nyílt levélben reagált, a színház fikciós voltát és jogát említve, amely érvényes még akkor is, ha valós esetet vesz alapul. Mindamellett elismerte a megkeresés elmulasztásának panasza jogos.
Szerző: Marik Noémi