Fogalommá vált társadalmi traumát idéz Borbély Szilárd drámájának címe, Az
olaszliszkai. Autójával a falun áthaladó, szabályosan vezető tanár hirtelen úgy véli,
elsodorhatott valakit. Ahogy megáll, a sértetlen roma kislány feldühödött rokonai és azok
ismerősei a kocsiban ülő két gyermeke szeme láttára agyonverik. A trauma
feldolgozatlanságát jelzi, hogy bár a helységnév, ahol az eset történt, fogalommá vált, az
általa idézett eseményekhez nem kapcsolódik feloldás, tanulság, megnyugtató, kerek
narratíva. Ezt a réteget egészíti ki Borbély az Olaszliszkán található zsidó temető
történetével: a sírkert a második világháborúban deportált zsidó lakosság tragédiájának
és egy liszkai csodarabbi legendájának emlékművévé vált. A helyiek egy része által
ellenszenvvel szemlélt, őrzésre szoruló zarándokhellyé. A két trauma egymásra
olvasása az elkövetők felől nemigen lehetséges, a tervezetlen és előkészítetlen lincselés
brutalitása aligha hozható párhuzamba a holokauszt rideg, módszeres és ideologikus
kegyetlenségével. A rétegek mégis egymást erősítik, árnyalják, de nem az elkövetett
bűn, hanem az áldozatok és a hátrahagyott tanúk szemszögéből. Az olaszliszkai az
erőszakos halál feldolgozhatatlanságáról vall.
Máté Gábor ráérez a dramaturgiai lehetőségre, hogy az áldozati szemszög
vallomásossága a szöveg didaktikus társadalomrajza mögött lírát rejt. Két további
réteggel gazdagítva a drámát ki is emeli a társadalomkritikába bújtatott szubjektivitást, a
lírai én traumafeldolgozási kísérletét dokumentálva. Borbély Szilárd más szövegeiből
építkezve Török Tamara dramaturggal együtt színpadra idézi az író alakját, aki a
történetet keretező monológokban a szüleit ért, gyilkosságba torkolló rablótámadásról
beszél. Önmarcangoló gondolatai a szülők tragédiáján túl az író öngyilkosságára is
emlékeztetik a nézőt.
A társadalmi olvasathoz képest az erőszakos halálhoz kapcsolódó gyászfolyamat
szükségessége és a feldolgozás lehetetlensége kerül előtérbe. A vágy a megértésre,
amit az értelmetlen halál nem kínál fel, és a vágy a felejtésre, amit az emlék ereje nem
enged. Az értelmezési kísérlet azt a dilemmát feszegeti, hogyan lehetséges a minden
formájában felfoghatatlan emberi kegyetlenség. Az erkölcsi megítélhetőség kérdését
teszi fel a jogi ítélettel szemben, amely nem képes filozófiai értelemben választ adni arra,
hogyan hiányozhat ezekben a helyzetekben az elkövetőkből az empátia, a szánalom.
Azok a kulturális alapvetések, amelyek túlmutatnának egy társadalom törvények
szabályozta érdekközösségén. Az ebbe vetett hit megingása az egyes eseten túlmutató
szorongást von maga után, kulturális krízisre utal.
Társadalmi válságra, amelynek nem oka, hanem tünete az erőszak. A történet etikai
síkja azt sugallja, hogy a lincselők tettei mögött nem élettörténetük és személyiségük,
nem egy-egy összetett motivációs háló, hanem szociális helyzetük determináló ereje
rejlik. Az agresszióban egy társadalmi rend kitaszítottjainak elementáris frusztrációja kap
formát. Ez pedig értelmetlenné teszi a szabad akarattal rendelkező szuverén felől
megfogalmazott morális kérdést: hogyan képes valaki ilyesmit elkövetni. A
mélyszegénységben élő vádlottak behelyettesíthetővé válnak, a megértés lehetősége
hangsúlyosan intellektuálissá: érzelmi átélés egy gyökeresen más társadalmi helyzetből
nem lehet teljes.
A drámában ennek megfelelően minden jelzésértékű: a felvonultatott figurák kivétel
nélkül szimbólumok, az elhangzó párbeszédek minden egyes mondata társadalmi-
politikai látlelet egy pusztuló ország válságos állapotáról. Az előadásban ruhák és
szerepek egyként ikonikusak, a könnyen kínált reflexiókat görög tragédiát idéző kar
teszi kimondottá. A szájbarágósság és a sematikusság mellett a redundancia hiánya is
megakadályozza azonban, hogy ezek a jelenetek mélyre hatoljanak: mivel minden
mondat hangsúlyos, egyik sem az.
A tanár (Fekete Ernő) foglalkozása apropóvá válik, és generációs válságra, a
tudásátadás hagyományának megszakadására mutat rá. Naivsága és szépelgő
verssorokkal kifejezett hite túlrajzolja, karikírozza ártatlanságát. A középgenerációt
bőszen ostorozó kamasz lány (Mészáros Blanka) az országot elhagyó, kiábrándult
fiatalokat képviselve patetikus tételmondatokban beszél. A tolerancia és sokszínűség
mellett érvelő, szelíd apa autóját jelző szék hátán Nagy-Magyarország-matrica bonyolítja
a társadalomképet. A bírósági jegyzőkönyvek felhasználásával átdolgozott
tárgyalásjelenetben a karból kilépő ügyész (Borbély Alexandra) és ügyvéd (Pelsőczy
Réka) a dokumentumtöredékek prózaiságával együtt is szimbolikus, a közvélemény
lehetséges szólamait megszólaltató alakok. A zsidó temetőt kereső turista nemcsak a
mindenkori idegent, de kamerájával a felejtés és emlékezés, a megőrzés és múltvesztés
kulturális problémáját is jelképezi.
Nem tűnik véletlennek, és izgalmas, hogy Máté Gábor Haumann Péterre osztja a zsidó
emlékhelyet felkereső zarándok szerepét. Arra a színészre, aki a Katonában néhány éve
bemutatott, ugyancsak Máté Gábor rendezte előadás, A mi osztályunk üldöztetés elől
Amerikába menekült túlélőjét, Abramot is megformálta. Hasonló tanúfigura az előadás
minden rétegéhez tartozik. Az agyonvert tanár lányai, a kamerával felszerelt turista és a
szülei meggyilkolásának tényével küzdő lírai én is az emlékezés fájdalmas feladatát
kapja örökül az áldozatoktól. Az erőszakos halálban elszenvedett agresszió a túlélőkre
hárul, súlyosan hátráltatva a gyászfolyamatot, az elengedést. A lírai én szempontjából
tökéletesen érthető, lekövethető lélektani folyamat ennek az érzelmi sokknak az
eltartása, a távolságteremtő racionalizálási kísérlet. Ezért kulcsfontosságú rendezői
gesztus az írói hang és a szerző megidézése, amelynek nyomán minden túlhajtott
jelzésesség és modellszerűség idézőjelbe kerül.
Az ásatás, amelyre a díszlet utal, a történelem hordalékát hozza felszínre, ezek a
töredékek azonban csak a nyelvben, a jelentés által válnak áthagyományozható
emlékekké. A temető sírkövei nélkül, amelyeket a turistát kioktató falubeli (Bán János)
egy kissé elrajzolt jelenetben építési anyagnak szánna, a földben fekvő csontok
önmagukban nem hordoznak jelentést. A díszlet jelezte régészeti feltárás ugyanakkor a
tudat mélyrétegeit érintő gyászmunka szimbólumaként is olvasható. A tanár mellett az
írói ént is megelevenítő Fekete Ernő az előadás végén földre fekszik, és lassan begurul
a színpad mélyén kialakított, sírhelyet idéző vájatba, hogy ismét felvegye a pózt,
amelybe korábban a meggyilkolt tanár szerepében merevedett. Egy kép erejéig
egymásra csúsznak és összeolvadnak az előadás egyes rétegei: az agyonvert tanár
drámája, a zsidó temető halottai, a szerzői én szüleinek tragédiája és az emlékezés
terhét lerakó, áldozattá lett író öngyilkossága. És ennek a képnek a tanúi terhe lesz
a miénk.