Szembenézés

Merész vállalás az elit értelmiségnek karikatúrát rajzolni az elit értelmiségről, s tükröt tartani neki. Ráadásként szembesíteni egy általa előhívott fenyegető jövőképpel.
Gorkij értelmiségi trilógiájának középső darabja, A nap gyermekei a Katonában újrafordított és átdolgozott formában kerül színre (ford., dramaturg: Radnai Annamária). Fontos és hiánypótló előadás született belőle. Bátor előadás. A Katona új bemutatója ugyanis a számtalan remek politikai szatíra között, amikkel manapság gyakorta találkozhat az ember színházban, azon kevesek egyike, amely a felelősséget kiterjeszti a politikusokon túlra. Nem hárít, és tisztességgel szembenéz saját, azaz az értelmiség mulasztásaival is. Például azzal miként biztosít táptalajt szűklátókörűségével, nemtörődömségével s csak saját pillanatnyi érdekeit szem előtt tartó egoizmusával a fanatikus ellenséggyártók ordas téveszméinek és a mindent pénzzé tevők fokozatos egyeduralmának. Hiszen azzal, hogy szélesre tárja előttük a kapukat, megállíthatatlanná teszi őket. Hiába, hogy a téveszmék veszélytelennek tűnőn bugyuták és nevetségesek, a pénzemberek idegesítőn pitiánerek és tehetségtelenek. Az értelmiség gőgjében apránként öntudatlanul is mindent a kezükre játszik. – A mindent felvásárlók és a téveszméket hirdetők minden különösebb erőfeszítés nélkül sétálhatnak be életükbe, otthonaikba.

Ascher Tamás rendezése persze most is egy higgadt elemzés. Már-már úgy tűnik, mintha csupán a lélekkel bíbelődne, az érzelmek és szenvedélyek kuszaságában vagy az önámítottságban megnyomorodott lelkekkel. Már-már túl sok is a nyavalygás, a lelki deficit. Mindenkinek megvan a saját bejáratú tragédiája. Ám mindeközben a boldogtalanság mozaikjai fokozatosan egy még vészjóslóbb összképet adnak ki. Egy komor társadalmi tabló sejlik fel. A boldogtalanság pedig fokozatosan mindent elborít, s végzetesen rohan minden társadalmilag is a szakadék felé.
Ascher mindamellett elfogulatlan mindkét oldallal (az értelmiségi urakkal és a munkásokkal egyaránt). Itt most egyik oldallal sem bánnak kesztyűs kézzel. Napnál világosabb, hogy mindkét oldalon szörnyeket nevel ki az egymástól való elszakadás, pontosabban az a társadalmi rendszer, amely lehetővé teszi ezt az elszakadást.
Az egyik oldal a nyomor s a megélhetésért való állandósult hajsza miatt agresszív, iszákos és fasisztoid tanokra fogékony ronccsá válik. A másik oldal öntetszelgő, önámító vagy épp önsajnáló, s önnön valódi felelősségével szembenézni nem képes haszontalan herévé lesz.
Persze mindemellett a látszat az marad: az emberiségjobbító eszmék. És mindemellett az értelmiség nagyobb része valóban egy cseppet sem él jól: feléli ingóságait, ingatlanait, anyagilag a csőd szélén lavíroz. Mindez azonban, fájdalom, a felelősség alól még fel nem ment.
E két oldal pedig egymásban minduntalan ellenséget vagy veszélyt lát. Vagy félnek, vagy utálják a másikat. Az alul lévők egy pillanatra fel is lázadnak, ám túl szolgalelkűek, szervezetlenek és kimerültek még ahhoz, hogy képesek legyenek igazából hatékonyan fellépni, sőt céljaik és indokaik is félresiklanak. Ráadásul meg sem lepődnek, amikor egy közülük veri le őket. Beletörődve elfogadják a rendszer diktálta törvényeket.
Az állóvíz megremeg ugyan, ám az orosszal igen rokon magyar búsongó önsajnálat szépen elsimítja azt.
Kérdés, tanulunk-e azért belőle valamit. Mert bár összecsapásuk szánalmasra sikerül s nevetségességbe torkollik, érezhető, ezzel még a veszély nem múlt el. A mulasztás bűne még megtorlásra vár.

Gorkij trilógiájának század eleji darabját a hetvenes-nyolcvanas évekbe teszik. Az idő azonban itt nem domináns. Lecsúszó félben lévő arisztokrata értelmiségi otthonában vagyunk, cselédekkel, bérmunkásokkal, házmesterrel övezve. A ház ura csak a lombikjainak, fortyogó vegyületeinek és leendő nagy felfedezésének él, minden idegszálát e szenvedélye köti le. Hál’ isten mások szemében is ő a nagyreményű feltalálójelölt, így ennek tudatában tényleg különbnek és fontosnak érezheti magát. E nagyra nőtt csecsemőnek másra már nem is igen jut ideje. Megadóan, kötelességtudóan ugyan még olykor-olykor el-elrendez dolgokat, ám azokat is mind gyáván és bárgyún teszi. Empátiája is még gyermekcipőben jár, tisztánlátása meg tán soha nem is volt. Rövidlátón pedig csupán saját önös érdekeit látja. Felesége elvesztésétől is azért retteg, mert az megzavarná kényelmesre bejáratott életét, és a felette érzett fájdalom elvonná az ’emberiségmegváltó nagy feladattól’.
De a többiek is körülötte mind kényelmesen elszöszmötölnek saját, ismerősre koptatott mikrovilágukkal, melyben saját örvénylő köreiket róják. És e köröket átlépni már egyre inkább képtelenek. Gőgjük s felsőbbségtudatuk vakká teszi mindnyájukat, mégis a bölcsesség, a mindentudás és empátia álarcában tetszelegnek.
Mindeközben észre sem veszik, mi történik valójában körülöttük, csak saját szenvedélyeiknek és szenvedéseiknek élnek. Felelősségükkel sem szembesülnek, merthogy azt ők más oldalról élik meg, és vélik felvállalni. Emberjobbító és -megváltó szerepükkel jól elvannak, miközben körülöttük minden hull szét. (A díszlet kitűnően érzékelteti e széthulló világot. D.: Khell Zsolt)
Ráadásul e házban nincs szó valódi tehetségről, nincs szó valódi szerelemről, sem valódi gyűlöletről. Különbnek tűnő életük paródiába fordul, önáltatásnak és látszatnak bizonyul. Hisz például mennyivel különb az a férfi, aki még felesége szeretőjét is keblére öleli, s megbocsát neki őszintén átbeszélve vele a dolgokat, nehogy a dúló érzelmek elvonják a munkájától? Nem őszintébb-e, aki péppé veri asszonyát, mert nem érzi, hogy az őszintén szeretné?

A pepecselő lélekábrázolásban éppúgy, mint a társadalmi tabló összeállításában a Katona társulata remek partner.
A fő fényevő, Kocsis Gergely Pável Protaszov mérnöke egy jámbor egy ügyű önámító, aki lelke mélyén talán még tudja is, találmányával soha nem fogja megváltani az emberiséget, de még valami jelentőset feltalálni sem fog soha. Ugyanakkor munkája a legjobb ürügy számára, hogy saját érzelmeit megspórolja. Felesége, Jelena szépen ellavíroz otthonosan kényelmes boldogtalanságában, talán még kicsit boldog is, hogy ilyen intelligensen szenvedhet és várhat a megváltásra. Ónodi Eszter sejtelmesen adja vissza ezt az összetett, ól titkolt szenvelgést. Szeretője, Dimitrij, a festő fellobbanó lángolásáról elhiszi, hogy megváltja vele életét. A szépség és vonalak szerelmese múzsájára hárítaná, vagy ami rosszabb, pillanatnyi múzsájáért elárulná művészetét. Fekete Ernő életunt, fád művész, aki vámpírként rabolná nőjét.
Pálmai Anna Lizája (Pável nővére) véres emlékeinek és saját szenvedéseinek a fogja, akinek empátiája és tisztánlátása csupán odáig terjed, hogy magába roskadjon boldogtalanságra ítéltetve, s roncsként vegetáljon.
Talán az egyetlen tiszta, önzetlen figura a társaságban Nagy Ervin Borisza, akit ellenállhatatlanul vonz Liza nagy boldogtalansága. Egy kedves, bohókás figura ő, akit Nagy (ellene játszva alkata és szerepe kínálta lehetőségeknek) egy kikosarazandó melák, örök vesztesnek ábrázol. Borisza az előadás legizgalmasabb alakítása.
Húga, Melanyija Borisz ellentéte: hajdan pénzért árusította ki magát és fiatalságát, s most e bemocskoltságát szenvedi s fojtja egy tisztább, éteribb küldetésű figura iránti szerelembe. Jordán Adél (aki a lesérült Fullajtár Andreától vette át a szerepet) izgága s vehemensen bakfislelkű romlott özvegyet hoz. Jordán vérbeli komika, éles vonalakkal skiccel fel egy jól eltalált karikatúrát, legemlékezetesebb pillanata mégis az, amikor néhány minutumra elcsendesül, s hagyja előtörni figurájának tragikusabb hangjait, mikor az szembenéz önmagával.
És a másik oldal: Lengyel Ferenc alázatos, simulékony, ugyanakkor minden uszításra fogékony házmester. Bezerédi Zoltán a felesége szerelme nélkül durva részegesre, otromba trágárra tömbösült Jegor lakatos. Ötvös András Jakov Trosinja hátborzongatóan hiteles, plasztikus (ez az eladás másik kiemelkedő alakítása), Jakov élettragédiáját egyetlen fejbiccentésbe, kézlegyintésbe képes belesűríteni. Melanyijáéhoz hasonló bűnnel terhelt ’karriert’ választ magának az élelmes kikapós cseléd is (Pálos Hanna). Tasnádi Bence tenyérbe mászón behízelgő Misája, Máté Gábor magabiztosan pöffeszkedő-terjeszkedő Nazarja éppúgy borzongató. Csoma Judit a szálakat gombolyítani s elrendezni próbáló, sokat tűrő közvetítő dada. Mind megannyi remekbeszabott, átgondolt alakítás egy kiemelkedően jó csapatmunkában.
A Gorkij-Ascher-társulat által összerakott tabló így nemcsak arcpirítóvá, de gyomorba vágóvá is alakul.