MGP: A halhatatlan Sanyi manó
Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - kritika
Az előadásban senki nem erőlködik. Könnyed természetességgel járnak nézetváltozásaikból ki-be. Talán az elhalasztott bemutató kényszerszabadsága is biztonságosabbá tette az előadást.
Kovács Lehel lesérült Weöres Sándor A kétfejű fenevad főpróbáján. Január 29-én elmaradt a Katona bemutatója. Február 21-én kerül rá sor. Weöres remekművére 1972-től 1984-ig, tizenkét évet kellett várni. Akkor már ezt az egy hónapot kibírtuk. Kovács Lehel fél lábára sántítva játszotta végig Bornemissza Ambrus deákot.
A dráma azonban biztos lábbal állt a színpadon, és határozott léptekkel elindult a halhatatlanság felé a legnagyobb magyar drámák élén. Weöres és a magyar színház története siralmas mese. A Holdbéli csónakos egy Nagymező utcai kisszínháznak készült 1941-ben, harminc évvel később került csak színpadra. Három gyötrelmes előadást is láttam belőle, más-más rendezői félreértésben.
A kétfejű fenevad a pécsi színház számára íródott. Évente többször is betiltották. Bucz Hunor polgári engedetlenségből megrendezte a Térszínház amatőrcsoportjának (1983). Rákövetkező évadban, nem Pécsett, ahová a költő sok szállal kötődött, és ahol tucat évet küzdöttek bemutathatóságáért, hanem a Vígszínházban kapott engedélyt; ott biztosítékát látták, hogy sem a társulat nem alkalmas megbirkózni az anyaggal és a rendező is alkalmatlan kellően elvégezni a munkát.
Több sikertelen színrevitel követte. Talán a pécsi volt balul legsikerültebb. Kaposvárott Spindler Béla Badeni őrgrófként kiált a színpad elején, középre, borotvaélen egyensúlyozva a komoly pátosz és a bohóctréfa között, bravúros színészi utószavakkal meghatározta, miként kell az egész áltörténelmi tragi-bohózatot színre vinni.
A cenzoroknak íróasztaluk mellől nézve tökéletesen igazuk volt: a mű fütyült ideológia illemre, cenzurális szűkkeblűségre, szűkagyú ízlésre: kamaszos elkanászosodással hetyke politikai drámát írt. Nem az idegen hódítók sanyargatta magyar világot figurázta ki. Mélyebbről merített. Az árulásra, köpönyegforgatásra, hamis eskükre, aljas gondolkodásra mindig kész világot tette csúffá. A cenzúra és a nagy művészek közötti harc világtörténelme azt mutatja, hogy a művek kerékkötői utóbb rosszul járnak, kineveti utókoruk.
A zseni holtában is győz. Weöres drámája harmincnyolc évvel megalkotása után frissebb, szemtelenebb hangú, mint volt tisztviselők sanyargatta idején. És erősen úgy fest, hogy túléli töméntelen utóbb születendő drámakísérlet elvérzését, amelyek élettelen teteme keretezi diadalútját. Miközben Weörest meg-megújulóan kiszorították az irodalomból, elzártak előle kiadót, belletrisztikai közlönyöket, légmentesen becsukták zsenije előtt a színházak kapuját, neki nem okoztak kárt, csak irodalmunkat és járatlan utakat kutató színházművészetünket fosztották meg elmaradt alkotásaitól.
A gyerekirodalomba száműzött legnagyobb költői módon bosszút állt: nemzedékek nőttek fel dallamain, fülbemászó ritmusain. Bűbájoló rigmusai már az óvodákban ellehetetlenítették Pósa Lajos, Donászy Magda, Csányi Gyöngyi versnek induló gügyögéseit. Biztonsággal vezették el a gyermekeket a magyar szavakban rejlő gyönyörű titkokhoz, a valóságfölöttit könnyedén közelhozó befogadhatósághoz.
Weöres a vers virtuóza. Nyelvi clown. Bolondos bölcs. Könnyedén egy sorba zárja az európaitól távol eső kultúrák bölcseletét és formanyelvét. Drámáit játékos lírikus írta. Nem a gyöngyöző szavak finomkodón keresgélő választékosa, nem pedáns „nyelvezetet" használ. A magyar nyelv vajákos mestere. Az apró termetű költőóriás, mutáló kamaszhangján határtalan szabadsággal mondja el összetéveszthetetlenül saját hangján összesűrűsödött tapasztalatait a világról. Aggkorában is Sanyikának hívták verselő csodagyerekből klasszikussá érett csodafelnőttet. Gúnyneve - Sanyi manó - szeretetteli becenév volt.
Tiszteletteljes játékossággal elismerése határtalan képességű szóbűvészetének. A nyelvartista nem szakajtóval hord színpadra hímes szavakat. Minden mondata, minden szava drámaian, színházian cselekvő. Működő szerepekben fejti ki világszemlélését. A sokrétegződésű országban, ahol kétféle idegen had is tevékenykedik: más-más tájnyelveket, idiómákat, rontott nyelvet, makaróni beszédet, cigányost, népit, úrit, brutálisan szókimondót, virágéneket és trágárságokat, deákosat, jiddist, osztrákot helyez társadalmi rakott palacsintaként egymás mellé. Egyben tartózkodó szerzői utasítással is él a színészek számára. És a Katona színészei élvezettel szólaltatják meg a szivárványló szöveget.
A nyelvjárások váltogatása kapcsolódik a jellemfordulathoz, állásfoglalás váltáshoz. Cziegler Balázs puritán tere fölött, a zsinórpadlásból használt ruhák tömege himbálódzik. A köpönyegfordításokhoz elegendő tartalék a következő évszázadra is. Füzér Anni jelmezei a gyors én-váltásokat segíti játékosan elő. Saulusból Paulus lesz, Paulusból Saulus. Érdekeiknek megfelelően váltogatják a szereplők azonosságukat. Nincs kényszer. Megfélemlítés. Önként csereberélik magukat. Igyekeznek megfelelni minden új történelmi fordulatnak. Kínos képet mutat a tükör. A kegyetlen torzképnek ható igazság nem ítélkezik. Nevetve beletörődik, hogy ilyenek vagyunk.
A közönség felszabadultan nevet - önmagán.
Egyszerűnek látszódik a színház. Kell egy lángelméjű szerző, akinek darabja nem évül el, hanem egyre érettebb. Kell valaki, aki elolvassa. Ez Máté Gábor rendező. Megérti a szöveget. Kiosztja a szerepeket a lehető legjobban. A társulat is érti, mit miért mond. Betű szerint elmondják az írottakat. Na, jó, kicsit húznak. Kiegyenesítik a cselekményt. Kihagyják a felesleget. Ennyi. Nem több. Gyönyörűséget kap a néző. Gazdagabban hagyja el a színházat, mint amikor bement kapuján. Ilyen egyszerű. Mégis mennyire ritka az okosan elemző, önmérséklő, jó ízlésű, színészeit tiszta munkavégzésre ösztönző rendező. És ritkán örülhetünk ennyire káló nélkül előadásnak, mint a Katona József Színház Weöresnek igazságot szolgáltató remekének.
Az előadásban senki nem erőlködik. Könnyed természetességgel járnak nézetváltozásaikból ki-be. Talán az elhalasztott bemutató kényszerszabadsága is biztonságosabbá tette az előadást. Kovács Lehel fél lábon is megnyerő hős. Mindvégig ragyogó szemmel ő a mesebeli legkisebb fiú, akit nem fog golyó, elkerül balvégzet, ármány. Ártatlanul halad végig a lángokban álló, mindenfelől veszedelmesen vicsorító valóságon. A legkisebb bíztatásra is lerántja ingét és szeretkezésre készen beugrik az esedékes lány ágyába. A gyöngyvirágszerű, de megvesztegethetetlenül eszes Tenki Réka a deák arája. A vérszívó szakos Báthory-családból Susánnát Ónodi Eszter sokrétű asszonyisággal végzi. Pálmai Anna a sidó kádi sidó lánya szerepében újabb nagyot lépést tett előre színészetében. Egyensúlyban tartja a mézeskalács báb meseszerűségét a két lábon járó, világosfejű valósággal.
Fekete Ernő félig fedett belső mosollyal minden erőnek alázatosan szolgáló, agyafúrt fickó. Ujlaki Dénes medveszerű bamba vadember. Hozzáteendő: igazi ostobát csak okos színész képes hitelesíteni. Kocsis Gergely, Rajkai Zoltán, Bán János, Dankó István könnyed ártatlansággal veti le énjét és vállalkozik minden csibészségre. Szacsvay László még azt is hitelesíteni tudja, hogy vidéki táncoskomikusok tapsfakasztó otrombaságával tréfásan kiereszti pocakját. A vendég Kovács Ádám egymaga hadi tömegeket jelenít meg, legmegkapóbban a cigány hóhér szerepét. Hajduk Károly jelentőségteljesen olvad be az együttes játékba. Badeni őrgrófként erővel foglalja össze záróbeszédében a pompás előadást.
Vajdai Vilmos és Makó Péter szemtelenül frivol zenei összeállítása nagyszerű. Ungár Júlia ismét okos műsorfüzetet szerkesztett.
Jók voltak még a nézők is. Mindenki tudta a dolgát. És örömmel távoztak.
NOL, 2010. február 22.