facebook Ugrás a fő tartalomra

Koltai Tamás: Végkiárusítás

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő - kritika

Zsámbéki Gábor nagy húzása volt a Mesél a bécsi erdő Marianne-szerepét Rezes Juditra bízni. Rezes nem naiva, nem élő baba a Tündérkirálynak nevezett papa babaklinikájában, aki szinte a kollekció részeként áll a kirakatban, amikor egy arra járó sviháknak megakad rajta a szeme. Továbbá nem törékeny szende és sápadt liliom, nem született áldozat, akit elcsábítva és elhagyatva prostituál az élet, hogy a végén kikössön egy szadista hentes karjaiban. Hanem kispolgárlány, akinek kevés fogalma van az életről, de bátran belevág, és amikor vesztésre áll, megpróbál a saját erejéből a felszínen maradni. Rezes az elején a hosszú szőke Gretchen-hajával, a Duna vizéből kikelt nyúlánk fürdődresszreklám-alakjával magabiztos sorsválasztónak látszik - „Mit őseink hagytak reánk, akkor miénk csupán, ha megszerezzük!", idézi a darabban a Maxim mulató konferansziéja bizarrul „a költőfejedelem" Goethét „a mi halhatatlan Faustunkból" -, de miután vőlegényével szakítva a svihák Alfrédhoz költözik, rövidre nyírtan, olcsó neglizsében, mosott ruhák között olyan, mint egy proli valamelyik Hauptmann- vagy Kroetz-drámából. A gyóntatópap előtt a zabigyereket szülő „Gretchen" töredelmes bűnbánóból az istenhez felszóló kétségbeesett lázadó lesz. Az említett Maxim-jelenetben pedig, amikor revügörlként minden frivolitástól mentesen, sivár pucérsággal tapos egy előregördülő varietégömböt, tökéletes brechti stílusban kommentálja foglalkozását és a polgári erénycsőszök előtti „lelepleződését": „Két schillinget keresek itt naponta. Nem sok, ha a kis Leopoldra gondolok. Mi mást csinálhatnék?" (Mészöly Dezső fordítása)

Rezes Judit Mariannéja az egyetlen, aki a darab szereplői közül eljut odáig, hogy megértsen valamit a világból. Bizonyos értelemben tragikává válik - és a színésznő kiváló tehetséggel mutatja meg a folyamatot.

Az 1931-ben írt Ödön von Horváth-darab olyan emberekről szól, akiknek fogalmuk sincs, mi folyik körülöttük. Ebben hasonlítanak leginkább a mai nézőre. Nem a gazdasági válság köti össze őket, hanem a valóságtévesztés. „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság", mondja Horváth a darab mottójában. Ám nemcsak butaságról van szó, hanem korlátoltságról, hiszékenységről és hipokrízisről is. Ezek az emberek erkölcsről beszélnek, és erkölcstelenül cselekszenek. Oszkár, a hentes Marianne iránti „kikerülhetetlen" szerelme a prédalesőé. A Nagyanya kikéri magának, hogy „tisztességes emberek lányaként" egy leányanyához hasonlítsák, de habozás nélkül lesz közvetett gyerekgyilkos. Erich Németországból Pucciniért és Dosztojevszkijért rajong, de már készülődik benne a náci. A félig magyar, félig cseh, de elsősorban európai Horváth tévedhetetlenül látja meg, hogy földrajzi környezetünkben - a Monarchia utódállamaiban - milyen sötét lehetőségeket tartogat a bornírtság és a vakság. A lehetőségek nem sokkal később valóra váltak, következményeit itthon máig nyögjük. A Mesél a bécsi erdőt nem nehéz mai magyar drámának olvasni.

Zsámbéki tartózkodik minden direkt megfeleléstől. Megerősíti a brechti szálat - a Maxim konferansziéjából egész estére szóló narrátort képez, aki Dankó István tárgyilagos közvetítésével informál a politikai háttérről, többek között a nemzetiszocialisták parlamenti előretöréséről -, és beállít egy hirdetőoszlopot a korszak propagandaplakátjaival. Ennél jobban nem erőlteti a korabeliséget. Khell Csörsz nyitott színpada nem rendez be helyszíneket, lakást, üzlethelyiséget, Duna-partot, Maxim bárt, mindezt beleképzeli a lépcsőzetes térbe, amit néha maguk a szereplők rendeznek át. A jelenetek átolvadnak egymásba, az eső elől menekülők az asztalok fedezéke alatt csinálnak a kerthelyiségből Maximot - jó, hogy nincs víz és esernyő, mára mindkettő üres színpadi konvenció lett -, és a szereplők néha ottfelejtődnek a következő jelenetben: mementószerűen túlnőnek önmagukon. Akár a babaklinikát jelző pici csontváz. Itt a nüánszoknak van értékük.

A szerepértelmezés összetettebb a közhelyelemzések sémáinál. Első pillanatra kevésbé kritikus vagy leleplező. Ez döntőnek bizonyul: átlagos, magukat polgárian tisztességesnek tudó karaktereket, akik föl sem mérik, mit tesznek, dermesztőbb látni, mint eleve deformált figurákat, akikből kibukik a perverz vagy a gonosz. Fullajtár Andrea disztingvált Valériája még konzervált testtel és lélekkel utazik a fiatal fiúkra. Elek Ferenc Oszkárja inkább a gátlásait kompenzálja, semmint nyálcsorgató ösztönből les áldozatára. Bezerédi Zoltán Tündérkirálya az a „régimódi polgár", akinek leírják, és aki nem lát tovább az orránál. Kovács Lehel Erichje masírozó bohóc, csak egy kislány labdájának mosoly mögé rejtett, villámgyors kiszúrásával árulja el agresszivitását. Bodnár Erika Anya figurája gyönge és gyáva megakadályozni a Nagyanya gonosztettét; utóbbit, a gyilkost persze nem kíméli Lázár Kati: ahogy unokája ölébe ülve negédesen varrja a gombját, hideglelősen penget holmi citerát gonosztette kíséreteként, és lelepleződve infantilis játszadozásba kezd, az az emberi szörnyetegség ijesztően pontos leképezése. A kisebb szerepekben is pontosan körülhatároltak a karakterek, Lengyel Ferenc késeit fenő Havlitschek hentessegédje, Vajdai Vilmos hűvös Hierlingere, Bán János feszes tartásának fedezékében kajánul kommentáló Kapitánya, a Szirtes Ági és Tenki Réka játszotta nemes hölgyek művészettel álcázott konzumtevékenységének és privát kapcsolatának többet sejtető ambivalenciája, Ujlaki Dénes amerikás osztrákjának melodrámai hazafisága, Tóth Anita idétlen csitrije a Katonában megszokott perfekt portretírozás. Egyedül Nagy Ervin ismétli különösebb erőfeszítés nélkül fess, szépfiús önmagát, ami most kevésnek bizonyul; Alfréd linksége, sodródása, gátlástalansága, gyöngesége, meg-megszólaló lelkiismerete bonyolultabb karaktert adna ki annál a sima világfinál, akit játszik.

Van az előadásban egy kis „nemzeti művészet" fallikus Zeppelin-revüvel, a Deutschlandlieddel, randalírozással, berendezésaprítással, és az egészet aláfesti a bécsi keringő, a könnyed Johann Strauss, azokon a nyekergő-nyikorgó vonós-ütős instrumentumokon előadva - mintha csakugyan a „diáklány a másodikon" játszaná -, amelyekkel a zenészek, Sáry László és Várady Zsuzsa tűnnek fel a színpad sarkában. A kedély fakó, a szellem sivár, a házasságba torkolló boldog vég kilátástalan. A babaklinika képzelt kirakatában, a csontvázacska alatt megjelenik a „Végkiárusítás" felirat - a Tündérkirály felszámolja az üzletet. Képletes értelemben erről szól az előadás, azoknak az értékeknek a szisztematikus fölszámolásáról, amelyekre folyvást hivatkozunk, szavalunk és hazudozunk róluk, ostobán és hiszékenyen, vállvonogatva bámuljuk a kiragasztott plakátokat meg a masírozó kis hülyét, akit befogadtunk és kitartottunk. Fogalmunk sincs, mit művelünk, és mit művelnek velünk. Horváth 1931-ben figyelmeztetett rá. Megpróbálta - mint mondta - letépni az álarcot a tudatunkról. Magyar állampolgárként, Berlinben, ahol élt. Olvassuk csak el, mit mondott: „Nincs hazám, s természetesen ettől nem szenvedek, örülök inkább hontalanságomnak, mert megszabadít egyfajta felesleges szentimentalizmustól."

Ha emlékeztet valamire napjainkban, azt is el tudjuk képzelni, nyilatkozatát hogyan kommentálnák a mai Magyarországon.

Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 49. szám, 2009. december 4.