V. Gilbert Edit: Orosz megváltók
Venyegyikt Jerofejev: Walpurgis-éj - kritika
Előzmények. 1. A megszokott elbizonytalanítósdi. Az új Jerofejev-darab magyar színpadra viteléről ismerőseimtől értesültem, akik, s ez bizonyosan egy ideig így lesz még, most is zavarba jöttek a keresztnév firtatásakor. Ez most a Viktor vagy a Venyegyikt? Es melyikük - ki? (A kérdésre adandó jó válasz: Venyegyikt már nincs közöttünk. Moszkva-Petuski című regénye méltán volt nagy siker nálunk is, és talán előkerül még műve, hiszen a szóbeszéd tud más, vodkára becserélt munkáiról is. Viktorról egyre többet hallunk, olvasható tőle egy erős novella Élet a félkegyelművel címmel a „nemzedéktársait" tömörítő Se apák, se fiúk-kötetben, sőt most jelent meg Az orosz széplány is, szintén az ő tollából.)
2. A csodálkozás, értetlenkedés stádiuma, privát kényelmi vonatkozással. Hosszú évek óta nem fordult velem elő, hogy nem kellett megküzdenem a jegyért a Katona József Színház előadására. A jegypénztárban mentegetőztek is: itt a jó idő, a főváros elvonul hétvégén a zöldbe... Pedig alig egy hét telt el a bemutató óta, amelyet fokozott várakozás, kellemes izgalom, jó előkészítés előzött meg.
3. A düh stádiuma. S megint a kérdezésé. A kísérőfüzet alulinformáló természete miatt. Akárhogy forgattam, az aktuális darabról a szereposztáson és az idegen nevek, kifejezések feloldásán kívül egyebet nem találtam benne. A Moszkva- Petuskival volt minden szeglete tele. Hosszú méltatás arról a főhősről, életrajzi adatok a szerzőről a kötet magyar utószavából. Az orosz életműkiadáshoz írt kommentárból is a regényre s annak hősére, Venyicskára vonatkozó részeket fordították le. Akik ide beültek, nagy valószínűséggel tudnak a Petuskiról, s ha nem, akkor is a most elénk kerülő műre szeretnének ráhangolódni. Hány jó russzista van e kis országban, nem kérhetett volna fel közülük valakit a színház előzetes elemzésre, ha már a dramaturg nem vállalkozott rá? - nem is beszélve arról, hogy a darab már megjelent magyarul, ezért talán nem csak a szűk szakma ismeri.
4. Ide, az előzményekhez sorolom még az első felvonást (az ötből), amely nem sok jót ígért. Nehéz volt megszokni a stílust, amelyet a színház - elismerem, a szerző intenciói nyomán - prezentált. A deklamáló-kántáló modorban, enyhe fejhangon előadott belépő a szovjet vers- és prózamondás hagyományára emlékeztetett s egyáltalán nem volt színpadszerű. Esetlen állókép: a főszereplőt megszakítani, leállítani akaró, de nem tudó kórházi személyzet és a patetikusgroteszk lírai monológ hosszúra nyúlt, szózuhatagos, kínos fészkelődést kiváltó ügyetlenkedése. Itt kell megjegyeznünk, hogy ismét csak az orosz irodalomban oly gyakori, sőt, közelebbről: Jerofejev másik művében is deklarált „poéma" műfaj jellemzőivel van dolgunk, ezúttal színpadon. A kötött formába át-átcsapó, orvostnővért is elragadó versbeszéd (a kimondott és kimondottan ostorozott ötödfeles jambusok), bár igyekeznek ellenállni neki, erőt vesz szinte mindannyiukon. Kulturális utalásokkal átszőtt költészetük, mint Gurevics gyakran ki is fejti, nem az igazi, mára minden silányabb lett, a népi szólások, mondókák is; talán ezért illeszkednek majd a bolondtársak szövegei, az ő rigmusaik, a népi folklór szüleményei olyan simán a verses háttérbe.
Gurevicset, a költőt tehát betuszkolják a szabályozott világba, ahova egyelőre kissé vonakodva követjük őt.
Túljutva e stációkon azonban egyszerűen nem találok több kifogást. A szünet után tébolyult kavargás, építkezés, hagyományrétegek újszerű egybeállása, többirányú várakozáskeltés és döbbenetes, kíméletlenül eltalált, nem várt feloldás következik. A hosszú darab (csaknem három óra) minden percében, minden mozzanatában leköt, szimultán játékok egyidejű követésére hív-ja a tekintetet a nagy térbe. Szó-, mozgás-, gesztusterror a színpadon. Minden egyes bolond alakítója saját figurát hoz, s viszi azt végig következetesen a darab folyamatában. A Katona társulata most is mer csúnya lenni, nyomorultat adni, kivetkőzni. Nem kevés, amit életre hívnak. Elme-beteg részegeket, alkoholista bolondokat alakítanak. A fenti képlet természetesen sokszorosan differenciálandó: kóros alkoholizmus miatt a főszereplőt hozzák be, a többieket nem kifejezetten ez a hajlam juttatja az intézetbe. Nem is olyan bolondok, vélekedik róluk a főhős, Gurevics. De nem ez a modell elevenedik meg. Forradalmat akar kirobbantani a főszereplő („Ma éjjel fel fogom robbantani őket."'), olyan elementárisan hat igazságérzetére a hatalmi felállás durva egyértelműsége. A köpködő s ehhez hasonlatos kellemetlenségeket okozó kiszolgáltatottak s az ilyen atrocitásokra másként, mint megtorló injekció- és elektrosokk-dózisokkal reagálni nem tudó és nem is kívánó orvostársadalom közhelyesnek is mondható egyenletét ugyancsak felírja a darab és az előadás. Ez sem válik azonban egyértelműen dominánssá. Szerelmi szál is szövődik: a Gurevicsbe előző itt-tartózkodásai óta szerelmes orvosnő átkötőelem lesz a két világ közt. Neki köszönhetjük, hogy hősünk hozzáférkőzhet a zsongító szerhez, az alkoholhoz. S a „kővendég", a jogaiból kitaszított exszerető sokszoros sérelméért - elvették szerelmét, megalázták, megtörnék- kíván megfizetni. Vacsorára hívják, de reggelire ér, érne oda a mulatozó társasághoz. Fontos mozzanat, hogy Natalival zajló szerelmi jelenetük tisztaságán folt esik: a főszereplő felhasználja, kihasználja a hozzá való közelséget a nagy erejű, bátorságot adó eszköz megszerzése érdekében. Natali az, akit nem zavarnak Lev jambusai, aki érti utalásait, s aki bulgakovi margaritásan simogatja és vigasztalja: „Ne félj semmitől, Gurevics, minden jóra fordul." Lvovuska, azaz Gurevics, az immáron dühös és profetikus költő oroszlánkirállyá lesz a kórteremben. Leborulnak előtte, alávetik magukat akaratának, végigtekintenek Oroszországon és Európán az ő celebrálásával - itt is, minta Petuskiban, komplett világértelmezés történik meg, orosz alkoholos szemszögből. Szláv érzelmesség, messianizmus, sovinizmus, birodalmi allűrök, szlavofilizmus, oblomovizmus, karamazovizmus - bevillan minden egy-egy pillanatra, s a résztvevők nem tudnak dönteni, felhagyjanak-e végleg a sajnálkozással - készek-e a pusztításra. (A mű rendkívül széles irodalmi megalapozottságának és egyben újszerűségének érzékeltetéséhez hadd nevezzem meg a legnyilvánvalóbb áthallások forrásait: Puskin, Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Rozanov, Gorkij, Bulgakov, O'Neill, Camus, Szolzsenyicin... S természetesen a Száll a kakukk fészkére.)
Lev szolgálja tehát fel az italt, ő készíti fel társait a nagy ütközetre, ő - és az ellenségből harcostárssá szegődött teremfőnök, Prohorov - szolgáltatják ki a szentséget, az áldozati italt az eléjük járulóknak, akiket a varázsszer sajátos, hiszen többszörösen áttételes transzba hoz: kivilágosodnak, megvilágosodnak, másképp látnak, őrületük hangsúlyai áthelyeződnek. Es még mindig csak a felhasznált rétegek felénél tartunk. Az eddigiekből nem derült ki, hogy Gurevicsünk zsidó. - „Zsidó is, bolond is - kettős élvezet"” (1. Venyegyikt Jerofejev: Walpurgis-éj avagy a kormányzó léptei. Nagyvilág 1990/10. Fordította: Baka István.) - mondja Tamarocska. – beférkőzött közénk, idegen t e s t - majd: ami emberünk, a mi megváltónk. Az ital transzformál, transzcendál, neki köszönhetően a szoba lakói egyöntetűen elfogadják feljebbvalójuknak, papnak, vezérnek, hősnek. Elébe járulnak és gyónnak, előadják magánszámaikat, életkoncepciójukat, bölcsességeiket - a néhány perces seregszemle, egyéni bemutatkozás idejére a permanensen működő karakterek reflektorfénybe kerülnek, majd abból kipenderülve tovább szólóznak. Az egyre fokozódó becsavarodásig és kimerevedésig. A beálló halálesetek oka egy idő után, a celebrálók által is kimondva, már nem az orvosi túladagolás, hanem eme ellenszer, az alkohol felszívódása. Amely, s ez a felismerés lesz a csúcspont, nem tiszta, hanem metilalkohol volt, annak minden következményével: megvakulással és halállal. (Semmi nem ugyanaz: az orvosoké, ugyanolyan üvegben és színnel, ténylegesen tiszta alkohol volt...)
A felkelési-megváltási kísérlet tehát dermedt álló-, illetve fekvőképbe torkollik. A groteszk Krisztus-alteregó, Venyicska a Petuskiból (az el nem ért Petuskiból) utazásának zűrzavaros fordulópontjáig még profitált az alkoholból. Evangéliumi igéket elevenített meg: tanított, gyógyított, megbocsátott, angyalokkal beszélgetett. Jó szellemei egy szint elérése után hagyhatták el, s a nem várt fordulat, a Kreml váratlan megtalálása után éri a kegyetlen, értelmetlen, egy „ju" betűnyi reménnyel megtoldott halál. Lev Gurevics dühös forradalmár, több egymáson csúszó rétegre hágva s azokon egyensúlyozva állítaná helyre a rendet s igazságot, hozna szabadulást. Alkohollal átitatott őrültek élére állva, szerelmében bízva - s őt kihasználva - készül a robbantásra. A nagy bummra. Az igazságtételre. S hoz is pillanatnyi felszabadulást, mókázást, kibontakozást. („Igen, volt egy szándékom: a szétválasztottakat közel hozni egymáshoz, a dühöngőket megszelídíteni... egy kis örömet szerezni nekik... hajnalfényre deríteni ezeknek az életük végéig idezárt lelkeknek az alkonyatát..." )
Már jól tudjuk, hol, kikkel teszi ezt. Izzóan tartalmas az is, hogy mikor. Természetesen a Walpurgis-éjen, a hagyományos, nagy, évenkénti boszorkánygyűlésen, azaz április 30-án, a május elsejére virradó éjszakán. (2. „A Walpurgis-éj ama gondolatnak a középkori formája, hogy léteznek olyan pillanatok, amikor feltárul a világ és szabad folyást enged a benne rejtőző alviláginak." (Kerényi Károly: Az égei ünnep. Bp., 1995. 12. o.) A sátán, a boszorkányok s egyéb tisztátalan lények „igyekeznek megzavarni a tavasz békés lefolyását, rontást bocsátanak az emberekre és a jószágra. ...mágikus boszorkányűző ceremóniákat végeztek: tüzet raktak (amelyeken néha boszorkányokat ábrázoló bábut égettek el)..." (Mitológiai Enciklopédia, Bp., 1988. 607.0 ) Ez az ötlet több mint telitalálat. Az évkör eme fordulópontjánál gazdagabban terheltebbet nem is lehetett volna találni. A szakrális és a profán együtthatása hozza létre a szovjet Krisztus egyedülálló együtthatóit. Ahogy Venyicska a „másik" műből is baljós, tizenhármasokkal telt időben utazik, s tesz meg ismét rossz ciklusokat, nem tudván termékenyen ismételni, eljutni a forrpontra, a célba, hogy újra visszainduljon, Gurevicsnek az időhöz való viszonya is rendkívül szimbolikus. A nagy átalakulás éjszakáját nem követi más - sem átalakulás, sem feloldás, nincs harc, nem kell összecsapnia a két félnek. Nincs folytatás, mert a kísérlet önmagára mutat vissza, mert a felkelők önmagukat oltották ki. Az ajzószer pusztító, radikálisan gyilkos anyagnak bizonyult. Nem ismételte meg magát a történelem, sem a mítosz. Nem kell letörni a zsidó-proli felkelést. Egyik várakozásunk sem igazolódott be. Nem erősödött fel a szerelmi szál, nem történt meg az összecsapása folyosó másik végében mulatozó hatalmi elittel - ők is az ünnep előkészületeit végzik, ráhangolódva a beköszöntő nagy napra-, nem tudták megakadályozni az ott bontakozó tavaszt; nincs tehát pazar kettős orgia-viadal. A kórterem vészesen elcsendesedik. A nagy machinátor, a vezénylő, a koreográfus, a fekete-fehér áldozat bemutatója elismeri, hogy a vég előtt már rájött, miféle ital is ez, de nem hagyhatta abba, akkor már ki kellett üríteniük fenékig a poharat (tízliteres hasas üveget). Végigcsinálni, kimúlni. S a csendre felfigyelő orvos utolsó s egyetlen mondatával: „Nem volt nektek elég a krematóriumokból?" - az önkiirtó gesztus vadul groteszk voltát nyugtázza a néző is. Nem kell ide ellencsapat, a forrongás jéggé hűti önnön közegét. Az apokalipszis kiirtja saját résztvevőit és folyamatát.
Történelmi analógiák didakszisa helyett újra a megoldás egyszerű sokkhatását konstatáljuk. A rengeteg energia önkioltó erejét. Végpillanat, kimúlás, a rendszer feldobja messiásait, és azok, a probléma megszüntetéseként, maguk vezénylik le ki- és lekapcsolásukat.
A színpadi megoldás jóval hatásosabb, mint az írott. Ott egy oldalon át átkozódnak, káromkodnak, igaz, végső soron tehetetlenségükben, az orvosok. Rugdossák a még élőket, hogy mielőbb múljon már ki belőlük, ha még pislákol valamelyest, az élet. A tomboló, tehát igencsak megszokott levezetési mód, agressziójuk kiélésének szokásos módja nem tett volna rám olyan mély benyomást, mint a fékevesztett berohanás - és ez az egy mondat.
Ha eddig úgy tűnt, hogy a drámát magát s nem az előadást tárgyalom, nyomatékosítom, hogy mindez a színen történik meg, ha kell, híven, ha a szövegkövetés rosszat tenne, redukáltan, változtatva. (S a titokzatos utasítások is meghallgattatnak és jó hatásfokkal valósíttatnak meg.) Belobban fél percre pirosan a félrészeg, kacagó, szerelmét lihegve kereső Natali egyetlen női szereplőjeként (ha kegyetlen, külső ellenpárját, a nagyszerű Tamarákhoz képest végzetesen degradálódott Tamarocskát, a smasszerdurvaságú öreg ápolót nem számítjuk) e férfitobzódásnak, s lázasan kereső ritmusára onanizál az öreg, haldokló, csontrészeg bolond.
Az orgia nyelvi oldala egy sajátos, gyönyörű félkegyelmű nyelvezet, melyben a szovjetszlogenek, a kulturális allúziók, a továbbköltések, a viccek hangzó egyvelege kábít el. E halandzsa szerves része a jerofejevi világnak. Kicsavarodnak, bezsonganak az asszociációk, zagyva, profán verziói születnek meg a tradicionális szüzséknek, egybehangzóan az orosz rövidtörténet, anekdotázás műfajával. Szürreális, félig érthető szövegek szólnak ritmikusan s szakadatlanul a színpadon, miközben rángatózva, nyeldekelve, függve-lógva mozognak, gesztikulálnak a szereplők ebben a nyers-naturális-kegyetlen, önkioltó szovjet-orosz bacchanáliában. Együtt forog a színház minden aspektusa: szakadt, puritán a jelmez, ütött-kopott a díszlet, sejtelmes, nyugtalanító, erőteljes a zene, megkoreografált a mozgásvilág. Jól összerendezett, intenzív csapatmunka ez. Elismerés illeti Baka István nagyszerű fordítását s a többségükben még viszonylag ismeretlen szereplőket. Nagy kihívásnak feleltek meg, s nem fáradtak el közben. Gothár Péterről pedig elmondhatjuk, hogy megint csak szerencsés kézzel nyúlt orosz témához.