Tarján Tamás: Tényképészet
Henrik Ibsen: A vadkacsa - kritika
A középnemzedék tagjait évtizedek távolából is visszahúzza szíve a Három nővérhez, az Állami áruházhoz: nincs Ascher-premier, hogy a rendezőnek főleg e két remeklését ne hallanánk említeni ruhatárban, büfében.
A középnemzedék tagjait évtizedek távolából is visszahúzza szíve a Három nővérhez, az Állami áruházhoz: nincs Ascher-premier, hogy a rendezőnek főleg e két remeklését ne hallanánk említeni ruhatárban, büfében. Előadás előtt, alatt, után folyik az összehasonlítgatás, melyben ma már nincs sok ráció. A színházi világon kívül a Katona József Színház társulata és a kaposvári együttes, Ascher Tamás két műhelye is alaposan megváltozott. S megváltozott maga Ascher is. Napjainkban jóval több időt szentel a pedagógiai tevékenységnek, mint régente. Rendezései kevésbé keresik az átütő, közvetlen hatásokat, mint például 1976-ban (Állami áruház, Kaposvár) vagy 1985-ben (Három nővér, Katona). Intellektualitása, elemzőkészsége, a kis tények hitelére érzékeny figyelme, színészvezető invenciója tovább mélyült - munkáiból viszont talán épp a szelesség, a provokáció hiányzik. Így kiváló A vadkacsa. Nem Három nővér, nem Állami áruház. Egy magánvadkacsa.
Hjalmar Ekdal harmincas éveiben járó fényképész. Rosszul megyeget a boltja. Jószerivel abból élnek, amit ügyes felesége retusálással keres. Gyermekük (az áldozat), Hedvig kivételével mindenkinek az életében van retusálnivaló Ibsen szimbolista színpadán. Sorsok siklottak ki, sötét akaratok és árnyékos gyöngeségek érvényesültek. A pénz beszélt, a pénz beszél. Ascher az ibseni szimbolikából nem elsősorban a szárnyaszegett vadkacsa jelképességét, hanem a takargatott életek hamis megszépítésének csődjét veszi szemügyre. Legfőképp pedig Gregers Werlét, az idealistát, aki az erkölcsi maximalizmus nevében hadat üzen az általános élethazugságnak. Kiderül, hogy a protestáló hit, küldetéses vétó, mely a purifikátort vezérli, végzetesebb kárt tesz az igazság, a tények elviselésére alkalmatlan társadalmi-családi közegben, mint maguk a hazug (esetleg eddig fel nem fedett) momentumok. A potenciális megmentő és a reménybeli Kúnos László A vadkacsa-fordítása e világ hű nyelvi lenyomata.
Keresztes Tamásé az este. Alkatilag megmentettek is alulmaradnak abban az elkorhadt rendben, amelyen nem segít írott malaszt, prédikált tézis. gyerekesen fiatal, törékeny az érettebb (egy távoli fűrésztelepen a munka remetéjeként élő) Gregers szerepére. Ettől még inkább kibukik belőle az erkölcs tapasztalatok és megfontolások nélküli jó tanulója. Nem stréber, de fordított Tartuffe. Keresztes életidegen, frázisszajkózó, humortalan sápadt fickónak mutatkozik, akit a hegyi, erdei levegő sem csípett meg, okított bölcsességre. Kéjesen, a hisztéria határán, lábujjhegyen sóvárogja, hogy neki legyen igaza (abban, amiben igaza is van): nem az újra keblére ölelt egykori barát, Hjalmar gyónása és megújuló mindennapjai izgatják, hanem a tisztaságeszme tökélye és a saját nemes elkötelezettsége e tökélynek. A Csak a barátainktól ments meg, Uram, minket! mondása fényesen igaz Keresztes Tamás parancsolóan tüsténkedő, minden szitán átlátó morálvitézére.
A főbb szereplők általában nagy biztonsággal, cizelláló alapossággal mozognak, mindegyiküknek sajátja a kettős vegyérték. Leköti őket a rossz, és hívogatja őket a jó. Erről - tetteikről, gyarlóságaikról, vívódásaikról - meglehetősen pontos tudomásuk is van. Máté Gábor hűvösre temperált öreg Werléje - a fiát, valamint az egykori cégtársat, az idősb Ekdalt illetően - nem ringatja magát a grállovagság illúziójában. Tudja, amit tud, amit elkövetett. Azt is, ami közelít. Hamarosan meg fog vakulni. Már gyakorolja a tapogatózó járást. Újra nősül, hogy legyen támasza (Bodnár Erika mint Sörbyné cécó nélkül kürtöli ki: ő igenis támasz lesz, s ettől igenis meggazdagszik). Fullajtár Andrea (Gina) a másfél évtizedes rejtőzés foglya: valószínűleg az idősebb Werle gyermekét csempészte a házasságába. Az ancilla-alázat és a szeretet-penitencia ezért kíséri az érdes asszonyt (be- és felismeréseinek tempóját még lehet precízebben időzíteni).
Fekete Ernő nem a mai ködevőt, a szinte munka nélküli intellek-tuelt (a „feltalálót") keresi, önmagával is nehezen elhitetett pózai mégis az aktuális antihősre lelnek rá. Hagyja irányítani magát Gregerstől, mert azt hiszi: ő, Hjalmar van nyeregben. Bezerédi kormosabb nevethetnékje és Haumann groteszket kereső mászkálása mellett Fekete iróniája simul bele leginkább a Keresztes diktálta tragikomédiai miliőbe.
Az orvos Relling és a teológus Molvik Gregers rossz szellemei. Bizonyára vodkától hánynak, olyannyira oroszosak a Szakács Györgyi által rájuk adott kopott tollazatban. Az előbbit Bezerédi Zoltán az illúziótlan, cinikus éleslátás fejszecsapás-mondataival uszítja Gregers ellen, az utóbbi (Rajkai Zoltán) a díszlet dülöngve álló-mozgó része. (Khell Zsolt inkább garázst, mint padlást tervezett - elöl szegényes fényképész-műteremmel, hodály lakással, hátul, a kettős tolóajtó mögött a fura, elképzelendő nyúlvadászati tereppel.) Haumann Péter - még az első felvonás elegáns Werle-házának feszélyezően félhomályosra világított ünnepi vacsorajelenetében - nagy titkokat ígér az öreg Ekdalról, később mindezt a rendező kimérte járkálásokba öli. Simkó Katalin (Hedvig) nem infantilizálja az agyonlőtt sorsú kis Hedviget: jelkép - embergyerek-vadkacsa - helyett igazi kislány. Szacsvay László (Pettersen, inas) pindurka feladatot kapott. Megemeli.
Messianizmus, képmutatás, tanácstalanság. Még a legvégén, egy kis halott körül is. Újra, tovább, ismét. Ascher biztos kézzel rakja össze a puzzle-t. Minden darabka megkerül.
Ibsen orrnyergén nem rándul a csíptető.
Színház folyóirat