Tompa Andrea: Már csak az van, ami nincs
William Shakespeare: Macbeth - kritika
Ritkán láthattam két oly különböző előadást, mint a Macbeth két, egymást követő bemutatója (az első a Tavaszi Fesztiválé, a második a színház sajátja). Az előadás mintázatai ugyanazok, mégis minden merőben más.
Első este erőtlen a színpad, Macbeth szavai - ő az egyetlen szereplő, aki közvetlenül szól a nézőhöz, s aki magányát megosztja vele - a színpad falán nem jutnak túl, zárkózott magánbeszédnek tűnnek első este, hogy másnap ugyanaz a színész valami elektromos vezetéken küldje a néző felé mondandóját. Nincs rá magyarázat, hogy egy előadás hogyan tud ilyen különböző lenni, hacsak nem a színpad (és nézőtér) megfejthetetlen kémiája. Vélhetőleg a jobbik, második változat lesz a darab tartósabb alakja.
Macbeth és a Lady, Hajduk Károly és Fullajtár Andrea viszik, röpítik, tolják maguk előtt vállalt terhüket s az előadást. Második estéjén Hajduk szerepének rajzolata kivételes: a hatalom dermesztő mámorából, inkább ösztönéből indulva, a hideg fényű, de hasadó tudatú uralkodón át a cinikus, rettenthetetlen, üres szívű zsarnokig ível, szövegmondása, fegyelme, koncentrációja figyelmet parancsol. Fullajtár férfi inkább, mint nő e játékban - meg is kérdőjelezi férje férfiasságát -, dilemmák nem gyötrik, keményen halad előre a boldog, vágyott First Lady szerepe felé. A keménység könnyebb feladat számára, mint az álomkóros, bűnös asszony - Ágnes asszonyi - kínjai.
"A tett tüzére jeget fúj a szó" - szólnak Macbeth hamleti kétségei, és a jeges szavak eljutnak is a nézőhöz, a tettek azonban, bármilyen tüzesek lennének, a színpadi cselekedet ábrázolása, maga az ábrázolat, a látvány nem meggyőző. A saját (absztrakt) idejét és terét létrehozó előadás a vészbanyák jelentével nyit: "hátborzongató, definiálhatatlan, elhelyezhetetlen és érthetetlen lények" helyett azonban egy színházi konvenciót látunk, olyasmit, amit már Orson Welles 1948-as Macbeth-rendezése is jelzett. Shakespeare "weird sisters"-nek nevezi a boszorkányokat, az angolszász Wyrd (figyelmeztet Borges egy Macbeth-előszóban) "az az istenség, amely az emberek és az istenek sorsát irányítja", így tehát nem furcsák ezek a nővérek, hanem végzetesek.
A démoniról - irracionálisról, túlvilágiról, melyről e darabban sok szó s kép esik - itt egy színházi konvenció, hogy ne mondjam: klisé tudósít, tépett ruhájú, rasztaparókás, sápadtra maszkolt figurák. (Efféle szakadt punklányok nem a pokolban, hanem az éjszakai Budapesten teremnek inkább.) Nem Macbeth tudatából, nem is lenyűgöző, a nézőt elsápasztó képzeletből születtek, az irracionális nem válik tapinthatóvá. Ugyanígy konvenciókra, klisékre fordulnak le a harcjelenetek, a kezeket kezdettől fogva beszennyező vér, a gyilkosságok sorozata, a (habkönnyű) hullák sírba lökése, látomások és jelenések, mintha Zsámbéki Gábor előadása minden titkot - a sajátját is - és bűnt meg akarna mutatni a színház kissé hamis, papundekli nyelvén, kisajátítva a nézői képzeletet. A sötétben, szinte mindig éjjel játszódó skót darabhoz Khell Csörsz jól alakítható teret hozott létre, falakat rozsda marta vasból (melyet azonban már sokszor láthattam Shakespeare-, Webster-darabban).
"Erőmet / elszívja a képzelet, s már csak az / Van, ami nincs" - állítja Macbeth-Hajduk, s a szavai valóban lesznek, keletkeznek, együtt álmodjuk őket, ahogy Borges fogalmaz, miközben az ábrázolórealizmus van-jai, az ábrázolatok - bábrázolatok, báb-hullák - nincsenek, képzeletemben nem csiráznak ki.
Amikor pápai-királyi sárgában, az arany szimbolikus színében (jelmez: Szakács Györgyi) az új királyi pár ott pompáz alattvalói előtt, Macbeth számára megjelenik a halott Banquo: nem képzeljük oda, nem Macbeth látomása ez, hanem jelen van ő maga, a frissen mészárolt Banquo. A jelenés elől menekülve Macbeth a falra mászik, asszonya szedi majd le onnan, s büszkén viseli vállán királyi terhét, menti a felségtekintélyt ő, a férfias erejű, rettenthetetlen nő. A gesztus pontosan leír, anélkül, hogy fordítana, mert szó nem helyettesíti a mozdulatot, nem szolgái egymásnak, hanem egyenrangúak - ebben van a kép ereje. Míg Banquo és Macbeth birkózása ugyanott - egy furcsa pantomim, láthatatlan, de látható alakkal való küzdelem - a szavak fordítása. Azoké a jeges szavaké, amelyek valóban kioltják a tett tüzét. Hajduk egy tőrt pillant meg lázas szemei előtt, s a színész a fényhatáron nyúl a sötétbe - tárgy nincs, a szó teremt, s a képzelet. Nincs, tehát van.
Kultúra.hu, 2008. március 16.