Zappe László: A kommunizmus kísértete
Ödön von Horváth: Mit csinál a kongresszus? - kritika
Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete. Nemrég még minden gyerek tudta, manapság talán éppen a fiatalok kedvéért érdemes leírni, a fenti mondattal kezdődik Marx és Engels 1848-ban megjelent A Kommunista Párt kiáltványa című írása. Most a Katona színpadán ágál vagy egy órán keresztül a kommunizmus, illetve a marxizmus kísértete. Mégpedig testi valójában.
Ödön von Horváth Mit akar a kongresszus? című darabjában ugyanis egy Schminke nevű doktriner marxista újságíró kivégezteti magát, hogy azután eszmeként kísértse végig a szatirikus történetet. A nemzetközi kongresszuson, amely a nemzetközi prostitúció nemzetközi leküzdésére ült össze, kísértetként hirdeti, hogy a prostitúció oka a gazdasági nyomorúság, és csakis a kapitalista gazdasági rend megszüntetésével küzdhető le. E szemlélet jegyében természetesen éppúgy nem hajlandó a darab cselekményét adó egyedi esettel, a Dél-Amerikába eladandó Kisasszony ügyével érdemben foglalkozni, mint a kongreszszus bármely más résztvevője. Másfelől a kongresszust nagyon is érdekli az eset, de csak mint tanulmányozandó példa, amelyet éppen az üzletet lebonyolító leánykereskedő ad el kialkudott árért.
A téma, a leánykereskedelem persze csak példa, a fantasztikumba táguló történet sugallata szerint az élet bármely más területén is hasonlóan működik az üzlet, a pénz hatalma. Az egyedi eset szerint, amely szükségszerű véletlenként botlik bele a kongreszszusba, egy jámbor, erkölcsös trafikos, mivel egy kis pénzre tesz szert (nem tudni, mi módon), beszáll vele bátyja leánykereskedelmi vállalkozásába. Ám kiderül, éppen volt feleségét készülnek eladni, s ettől feltámad a lelkiismerete. Az amúgy is számos helyen Brecht szellemét idéző szöveg, történet a végén egészen brechti fordulatot vesz: ironikus happy enddel ér véget. Csak míg az 1928-as Koldusoperában a színészek a maguk jóindulatára hivatkozva részesítik királyi kegyben Bicska Maxit, Horváth 1929-ben született művében egy nézőt küld fel a színpadra, aki a színlapon megígért bohózatra hivatkozva követeli ki a boldog véget.
A Katona színlapján hiányzik a műfaji megjelölés, az előadásból kimarad a rá hivatkozó néző. Kicsit hiányzik is. Nélküle mi maradunk ki a játékból. A tétel nélküli tételdráma egy dolgot ugyanis kimondatlanul is nagyon erősen állít: azt, hogy a pénz hatalmán, az üzleten alapuló társadalom mindent magába épít, hasznosít. Nemcsak a tisztes trafikost, a korrupt kongresszust integrálja, de az önfeláldozó harc, a színen (és a fejekben) kóválygó eszmék sem árthatnak neki.
Ödön von Horváthnak egyébként jobban kezére áll a kisemberek kicsi, ám végzetes bajainak ábrázolása, mint a fantasztikus szatíra. A Katona színészeinek és Ascher Tamás rendezőnek is fő erénye az aprólékos, mikrorealisztikus ábrázolás. Ezúttal is kitűnők a részletek, remek a nagy történelemben elveszetten csellengő kisemberek megjelenítése. Keresztes Tamás a tájékozatlanságára magabiztosan hivatkozó félszeget bravúrosan adja, Ónodi Eszter az öregedő, beteg, kiszolgáltatott utcalány hullafoltos színeiben pompázik, Kocsis Gergely már-már bölcsen cinikus leánykereskedő, Tenki Réka e. h. kiárusított Kisasszonya egy kiégett-koravén gyermek, Dankó István e. h. három szerepet is érdekesen, jelentékenyen alakít. Bezerédi Zoltán századosa éppoly rezzenetlenül veszi tudomásul a halott feltámadását, ahogyan korábban a kivégzését vezényelte, Máté Gábor szakszerű karikatúrát rajzol a kongresszus Főtitkárának félős és félelmetes hivatalnoki buzgólkodásáról. Az orgiasztikusan zabáló kongresszus kissé már megkopott szatíráját remek ritmusban, pompás egyéni színekkel adja elő Szacsvay László, Rezes Judit, Vajdai Vilmos, Bán János, Ujlaki Dénes, Tóth Anita és Gera Marina e. h. Khell Zsolt pozdorjadíszlete szűkös, elvontan rideg területre korlátozza a magántörténetet, hogy aztán a kongresszusnak tág teret nyisson, Szakács Györgyi ruhái ötletesen jellemzik viselőiket.
A marxizmus Hajduk Károly remeklésében kísért a színpadon. Egyfelől körszakállas doktriner értelmiségi, másfelől szinte valóban légiessé finomult eszme, amely szinte hallhatatlanul és egészen meghallatlanul kiáltozza a groteszk heppy end közben, hogy mindez nem igaz. A kísértet halott?
Népszabadság, 2007. december 17.