Pethõ Tibor: Éhség, kitöltetlen űr
Knut Hamsun: Éhség - kritika
A XIX. század utolsó évtizedében látott napvilágot a sokat nélkülöző, közel negyvenéves norvég fiatalember, Knut Hamsun Éhség című regénye, amely nemcsak hazájában, de egész Európában is rövid idő alatt ismertté tette. Forgách András író adaptációjában készítette el Ascher Tamás a kamrabeli változatot.
Nietzsche és Kirkegaard, illetve Dosztojevszkij és Ibsen gyakran ötlik az ember eszébe az éhség és konkrét metaforikus formáit felidéző sorokat olvasva. Nem véletlen, hogy annak idején Hegedűs Géza Raszkolnyikovhoz hasonlította a főhőst. A színpadi változatnak – elismerve a helyenként szinte lehetetlenségnek tűnő adaptációs nehézségeket – éppen a többrétegűséget nem sikerült megjelenítenie. Forgách András és a rendező Ascher Tamás gyakorlatilag szétbombázza a regény szellemi és részben a szerkezeti struktúráját. Ez természetesen önmagában nem baj. A probléma, hogy az így keletkezett hiányt igazából nem sikerül semmivel sem kitölteniük. Úgy tűnik, egyébként nem is akarják, arra viszont lehetetlenségbe torkolló kísérletet tesznek, hogy az eredeti vonásokat úgymond „megszüntetve is megőrizzék”. Kiderül ez például abból, hogy a Zarathustra egyik szövegét beépítik az adaptációba. Az „Írj vérrel, s megtudod, a vér: szellem” nietzschei gondolata visszhangzik a főhős szavaiban, amikor ceruzájáért visszamegy a zaciba, mondván: a véremmel írjak talán? Sajnos a reminiszcencia árván lóg a levegőben, nincs nagyon kapcsolódása a színpadi atmoszférához. Ugyanezért válik szervetlen részévé az előadásnak a számos, egyébként önmagában nagy lehetőségeket rejtő, Istennel perlekedő, vagy éppen őt gyakorlatilag kétségbeesetten káromló, átkozó rész. Ezek a lehetséges szellemi kiindulópontok eljelentéktelenednek abban a szövegfolyamban, amely a pódiumon sorjázik. A főhős – az önéletrajziságot kissé előretolva a szerző eredeti nevén, Knut Pedersenként szerepeltetik – központi helyzete több szempontból megrendül. Egyrészt a belső monológnak is tekinthető regényhez képest megerősödnek a mellékkarakterek, köztük csetlik-botlik, időnként sopánkodik, vagy félgőzzel dühöng a fiatalember, aki – megőrizni kívánva a monologizálásból valamit – időnként kiszól a közönségnek. Másrészt a karaktert úgy sikerült átprogramozni, hogy az helyenként egy festett könnyekkel síró clown-ra emlékeztessen. Épp a szeretet- és életéhség, a megállapodottságra s örökös bizonytalanságra egyszerre vágyó alkat jellegzetes vonása hiányzik belőle.
Maga a színészi játék azonban képes élvezhetővé tenni az előadást. A főhőst megformáló Hajduk Károly a rendező szabta, nagy lehetőségeket nem jelentő keretek között kifejezetten jó, nála talán csak Fullajtár Andrea hitelesen naturalista, a napi kemény robottól lehasznált, külvárosi gazdaasszonya, a több szerepben feltűnő Kun Vilmos kaplitűzője, s családjától is megalázott, vegetáló öregapja, illetve Bezerédi Zoltán fölényes, felszínesen baráti szerkesztője, a másodhegedűs férj szerepét lakonikusan vállaló, kártyaszenvedélyébe visszavonuló családfője az, ami igazán kiemelkedőnek mondható. Kitűnően megoldott a sokfunkciós, egyszerű díszlet (Khell Zsolt), részben ennek köszönhető, hogy a játék lendülete nem törik meg, s a kilúgozottság ellenére, a rendezés tudja működtetni az eredetitől erősen elütő előadást.