Csokoládé- katona a Katonában
A kissé agyalágyult bolgár hadastyán idilli házába becsap a háborús ménkű. No nem bomba vagy romboló lövedék, hanem egy jóképű svájci zsoldos képében. Szerb uniformisában, a győztes ellenfél elől menekülve, épp Petkov őrnagy lányának hálószobájába talál beugrani. Innen aztán elkezdődnek a bohózati bonyodalmak, miközben G. B. Shaw poénpatronok sokaságát lövi ki a militarizmus háziasított formájára. Vitriolos antimilitartista szatírájának cselekményét az 1885-ös, kéthetes szerb–bolgár háború folklorisztikus környezetébe helyezte.
Az 1894-ben kelt Arms and the Man (Fegyver és vitéz) világkarrierje során, a bécsi Oscar Straus jóvoltából Csokoládékatona címen operetté avanzsált (1909), melyet Berlinben mutattak be, ám Shaw bőszen elutasította. Gondolom, nem véletlenül. Legyen bár szatirikus egy vígjáték, az operettzene nyilvánvalóan elveszi az élét, kedélyes-humorossá szelídíti. A darab a magyar színpadon A hős és a csokoládékatona címen folytatta pályafutását, míg ki nem kötött most a Katona színpadán. Hogy miért, az számomra rejtély. Hacsak nem a könnyed szórakoztatás kedvéért, mert hát ma másképp nem lehet erre az – antimilitarista témájánál fogva – ugyan érvényes, de egészében véve avíttas, korai Shaw-zsengére gondolni. Jó, jó, nevettetve pellengérezi ki a hősködést, a háborúskodás mögötti hazugságmítoszokat, a léha tiszteket, a mindent átitató (balkáni) immoralitást és a többit, de ez ma már édeskevés ahhoz, hogy egész estét betöltő, a nézőt három órán át éberen tartó előadás szüzséjéül szolgáljon.
Hiába nyomtak bele apait-anyait, vitriolos komédiának csak bohókás színpadi história, bohózatnak nem elég pergő, zenés vígjátéknak pedig döcögős: amíg kezükbe kapják a mikrofont és kupléra fakadnak a színészek, le-leáll a komédia sebessége. Pedig Várady Szabolcs rigmusszerű dalszövegei igencsak poénra hegyezettek, asszociatívak, és Monory András balkánias-humoros, folklór-dzsessz-katonazene-népszínmű zeneparódiái szellemesek – csak épp a darab hiányzik. Vagy a rendező. Máté Gábor eltalálja a hangnemet, népszínmű-paródia, ha úgy vesszük, a legtöbb jelenet, Shaw (szokásosnál gyöngébb) iróniájával, voltaképp (a folklorizmus mint jelmezeiben, kellékeiben is hangsúlyozott közeg) a népmesék színpadi világára utal. És egyben az ólomkatonásdi gyemekded játékára. A színpadi mozgás, a kuplézást kísérő, parodisztikus táncra perdülés (lásd Nagy Ervin groteszk bokázását) színesítik az előadás atmoszféráját (koreográfia: Zsuráfszky Zoltán m. v.) a nem túl fantáziadús díszletek ölelte játéktérben (Cziegler Balázs m. v.). Az előadás meglehetősen unalmas. A színészek többnyire érzik a szerepüket, de még nem elég kontúros az operettel keresztezett Shaw-figurák karikatúrája. Haumann Péter bárgyú hadastyánja a korrupció és a hozzá nem értés eleven balkáni példázata, tarka színekkel, kiöregedett török basára hajazó, komótos mozdulatokkal. Bodnár Erika ravasz, provinciális tiszti feleség, Nagy Ervin az álgyőzelem hősi szerepétől elundorodott, leszerelt őrmester, ám a házasodás előszobájában korántsem a tisztes utat keresi. Kocsis Gergely talpraesett csokoládékatonát játszik, miközben fapofával álcázott humorát kamatoztatja; a szerbekkel a sarkában is hazája márkás édességeire vágyik, s bujdoklása közben sikerül egy életre meghódítania meglepett-megrémített háziasszonyát, az őrnagy szeszélyes lányát. Képmásában Jordán Adél már G. B. Shaw későbbi, emancipált nőfiguráira hajaz. Bán János, mint mindig, plasztikus karaktert rajzol a gazda szeszélyeit leső szolgából, Pálmai Anna céltudatos szerelmi ambícióiban a kisasszonnyal vetélkedő cselédlányt alakít. Amikor az operettfinálé obligát happy endjéhez érünk, s ki-ki a (másik) párjára talál, fölrémlik előttem, hogy ezt az előadást (koprodukcióban) voltaképp a könnyed, zenés komédiák helyszínére, a Szentendrei Teátrum szabad ege alá szánták – és akkor, ott, helyénvaló lesz.
Metz Katalin, Magyar Hírlap, 2009.05.03.