Metz Katalin: A végletes szenvedély rabságában
Euripidész: Médeia - kritika
A mítoszok a földön születtek, s szereplőiket az égbe röpítették. Majd a drámaköltők pegazusán az evilági színpadokra szálltak alá. A hétköznapi halandók övezetébe, ahol a szenvedély, a napi küzdelem, az önzés, a karriervágy munkál. Ahol az érzelmek a környezet lelki sivárságába ütköznek, birtoklójuk felőrlődik, akár eszét is veszti. Mint Euripidész Médeiája, aki elárultságában és elárvultságában horrorisztikus bosszút áll az ifjú királylány kedvéért – azazhogy önnön karrierjének zálogán őt elhagyó férjén: megöli közös gyermekeiket. Merthogy Iaszón, mint megvallja, házassága révén a ranglétra legmagasabb fokára hág. A végletes szenvedély rabságában őrlődő félistennőben a hétköznapi asszony bosszúja munkál.
Euripidészt, a görög tragikus triász legifjabb tagjaként, elődeihez képest már nem az aiszkhüloszi meg szophoklészi hősök nemes harca izgatja az erkölcsi rend helyreállításáért, hanem a mítoszokat ürügyként kezelve, az emberek cselekedeteit kiváltó ösztönök, indulatok, azaz a társadalomba kivetett szereplő tetteinek lelki indítékai. Egészen a tönkrement párkapcsolatokig, házasságtörésig. Ha úgy vesszük, a modern lélektani dráma csíráját fedezhetjük fel életművében. És az elmúlt másfél száz évben sokan föl is fedezték: Ibsen, Strindberg, Wedekind, mintha kései leszármazottai lennének.
Nem csoda, hogy Euripidész darabjai reneszánszukat élik az elmúlt évtizedeken túl, az ezredfordulón is.
A Katona József Színházban Zsámbéki Gábor a mitológia ma már követhetetlenül burjánzó allúzió-bokrától megfosztva, letisztítva a szöveget, s némileg leegyszerűsítve a cselekményt, Rakovszky Zsuzsa költői és könnyen áttekinthető fordításában játszatja a darabot. Médeiát – a fiatal Fullajtár Andrea nagy formátumú alakításában – a szokásosnál is nyomatékosabb „helyzetbe hozza” a rendező. Félistennő, amikor kegyetlen fájdalmát elfojtva, kihúzza magát és eljátssza férjének, s az őt száműző királynak, Kreonnak, hogy immár úrrá lett szenvedélyén, csakhogy bosszúállásához időt nyerhessen, s amikor a három személyes kar, a szenvedéseihez, lényéhez föl nem érő környezet reprezentánsainak szemrehányásaira felel. És nyüszítve őrjöngő, hús-vér asszony, amikor tébolyultan kéri számon Iaszón árulását, akiért, mellesleg, hajdan maga is halálba lökte bátyját, elárulta apját, hazáját. Didóként szenvedő anya, amikor habozik, majd rászánja magát a rettenetes lépésre, s férje iránti, állati bosszúból nemcsak annak menyasszonyát, s a királyt, hanem önnön gyermekeit is legyilkolja. Állati? Az anyaállat sosem öli meg gyermekeit, legfönnebb az apaállatokról hallani. Fullajtár Andrea izzó szenvedélylyel, lelke mélyéről fölkavaróan, ám pátoszmentesen felörvénylő monológjai rendre meggyőzik a nézőt sebzettségének jogosultságáról, s ha el is borzasztják, akárcsak az antik kórus – az előadásban korunkra és társadalmi rétegekre utalva egyénített – tagjait, a megrettent Bodnár Erikát, Pelsőczy Rékát és Tóth Anitát, hátrahőköl ugyan véres tettének láttán, de az idegen földön magára hagyott, száműzetésre kényszerített, s mindenekelőtt Iaszón alias Máté Gábor tenyérbe mászó cinizmusát elszenvedő Médeia lelkének vulkánkitörését megértéssel kíséri. Fullajtár Andrea sallangtalan játéka balladák tragikus asszonyát is megidézi, szerepét kevés, ám adott pillanatban, annál expresszívebb mozgással, s kivált hallatlanul pontosan, racionálisan értelmezett, megkomponált szövegmondásával építi föl. Ott áll a kőtörmelékkel telehordott, sivár színpad közepén, időnként vissza-visszavonul a hasonló kőzúzalékból álló oszlopok sora mögé, a házába, ahol észveszejtően jajong, és nem vitathatjuk el tőle a balladás nagyságot, vagy a félistennői mivoltot. Miközben a szenvedő asszonyi lény dermesztő fájdalmában osztozunk.
Máté Gábort a rendező megfosztotta maradék mitológiai aurájától is, ez a férfi nem az a férfi, aki hősként szerezte meg az argonauták aranygyapját, s vívta ki a korinthosziak elismerését. Ez a nyegle, divatos nyakláncos, diszkópatkány ab ovo méltatlan egy mélyen érző asszony szerelmére, ordító közönye, méltatlan, hamis magyarázkodása, gyávasága és bevallott karrierizmusa, az euripidészihez képest kifejezetten, érdekházassága alaposan lefokozza Iaszón személyiségét, és Máté Gábor, új arcát fölvillantva, bőséges okot szolgáltat a súlyosan megalázott Médeia aránytalannak tetsző bosszújához. Mai, kisszerű, jellemtelen-jellegtelen yuppie-t állít szembe egy nagy formátumú, gőzölgő érzelmekkel megáldott aszszonyalakkal. Szakács Györgyi jelmezei pontosan sugallják a kettejük közti, küllemben is megszabott, végletes különbséget. Az asszony testére szabott, hosszú, mélyvörös, illetve fekete ruhája nemcsak a szenvedélyt, a gyászt, hanem a méltóságot is asszociálják.
A környezet eleven támpontokat szolgáltat Médeia tragédiájának kibontásához. Szirtes Ági Dajkája minden ízében úrnőjéért, annak gyermekeiért reszkető, együtt érző, csupalélek asszony, akinek minden mozdulata, jajszava belülről vezérelt. Bezerédi Zoltán Kreónban nem annyira a zsarnok királyt, mint inkább a lányáért aggódó, kíméletlenségét mintegy kényszerből magára öltő apát játszik. Szacsvay Lászlóból kiérezni a Nevelő empátiáját, a sors szeszélyeit kívülről borzadva szemlélő kisembert kreál, Elek Ferenc a bőrét mentő, félénk, megalkuvó barátot alakítja a szomszéd király, Aigeusz epizódszerepében. A pályakezdő Hajduk Károly pontos szövegértelmezéssel adja elő végzetes hírt hozó monológját a Hírnök szerepében.
Az antik istenek elhagyták a földieket, ám a félistennő Médeia Korinthoszból menekülvén, nagyapjának, a Napistennek a dúsan omló, aranyselyem köpenyében, sugárzó diadémmal a fején tér vissza egy pillanatra a nézőtéren átívelő járat felső pontjára, hogy ebül szerzett diadalával sújtsa a porban fetrengő, gyermekei holttestéért rimánkodó Iaszónt. A néző megrendült, ám nem olyan kegyes, mint az istenek.
Magyar Nemzet