Koltai Tamás kritikája
Szigarjev: Fekete tej - kritika
A teljesítménnyel nincs baj a Kamrában sem. Ott az orosz valóságot adják. Az Európa-szerte játszott ifjú híresség, Vaszilij Szigarjev darabjai nyomasztó látleletek a posztszovjet nyomorúságról. A Gyurma iszonyúan jó darab, a Gothár Péter rendezte Fekete tej majdnem az. Ugyanúgy egyszerre valóságos és képletes helyszínen játszódik, mint a Koccanás: egy isten háta mögötti állomáson, Oroszország bugyrában. A fővárost egy fiatal házaspár képviseli, a Spiró-darab ügyeskedő vállalkozójának pitiáner megfelelői; kenyérpirítóval házaló svindlerek. Nyilván olcsón veszik, drágán adják. A srác (Ljovkának hívják) agresszív svihák, lehengerli a szerencsétlen helybélieket; terhes felesége, a primitív és mocskos szájú Sura (lásd Spiró kismamáit) a szünetben lebabázik. Mindkét részben a ritkán járó elektricskára várnak, hogy visszautazzanak Moszkvába. Csakhogy Sura a második részben már nem akar a férjével menni. Egy jótét istenes asszony, akinél megszült, idoközben megváltotta.
Szigarjev tehetetlen dühvel és mély empátiával ábrázol egy rettentő durva, érzéketlen, kizsigerelt világot, amelyben ott pislákol az orosz lélek. A saját főzetű vodkával üzletelő, fásult vasúti pénztárosnő föl akarja magát akasztani, amikor az állomáson lakó delíriumos hajléktalan (vö. Spiró) kiszenved alkoholmérgezésben; később kijár a sírjához. Egy habókos néni azzal a hazugsággal hozza vissza a rátukmált tosztert, hogy meghalt az örege, de ajándék vodkát is hoz a "visszáru" mellé. A darab groteszk pillanatai tele vannak együttérzéssel a szerencsétlen páriák iránt, akik elektromos pirítót vesznek, bár a villany sincs bevezetve, vagy ha igen, tésztát gyömöszölnek bele, hogy kenyeret süssenek. Ki lehet röhögtetni őket, akár az áruvisszaváltók degeneráltan elvtársozó – egy korszak tragédiáját a zsigereiben viselő – szószólóját. Ebben az esetben a magasan civilizált és kulturált européerek egzisztenciális és szellemi fölényét érvényesítjük velük szemben.
Gothár rendezésének irritáló mozzanata a részvétlenség. Az emberi együttérzés hiánya. A legkülönfélébb, testi és lelki nyomorúságok, deformáltságok kiröhögtetése. Masszív felsőbbrendűség tudat, ami már A kripli és a Szilvia, a K. esetében is megnyilvánult. A Fekete tejből módszeresen kiirtja azokat az elemeket, amelyek a maguk tragikomikus teljességében, líra és groteszk szimbiózisában ábrázolják az emberi kondíciót; például az alkoholista Ványa és a pénztárosnő egyes szövegeit. Maga a játszott textus is problematikus. Tisztelem az átdolgozásra fölkért Parti Nagy Lajost, bárcsak teljes darabot láthatnék tőle; az "usankás zsömle" típusú nyelvi bravúroktól ez félig az övé, félig a tájnyelven író Szigarjevé. (Emlékezetemre és Tompa Andrea eredeti fordítására támaszkodom, mert rendezői parancsra kiragadták a kezemből a színház által rendelkezésemre bocsátott példányt.)
Az első részben eluralkodik a kabaré. A habókos Petrovna szerepében a nagyszerű Csomós Mari kivonja magát alóla. Talán elhihető, hogy nem a melodrámát hiányolom, hanem a durva leegyszerűsítést nehezményezem. Emberi koplexitásra sarkallva a színészeket, Szirtes Ági, Ujlaki Dénes és Bertalan Ági játéka is kiteljesedhetne. (Utóbbi érthetetlen módon nehéz életű asszonyból védőnő lett egy kórház nélküli vidéken.) Szantner Anna és Kocsis Gergely még így is nagyon erősek. További tehetséges szereplő a díszlet, amely zörgo, fémes behatással, lommal, hulladékkal életünk seholsincs és mindenholvan szürreális pokoltornácát ábrázolja, és a végén, sokkoló váratlansággal, kilövi a fejünk fölé a két főszereplőt. Ez titkosított rendezői üzenet, nem szabad róla írni, közölték hivatalosan, még előadás előtt a pénztárban. Sürgönyt vettem, stop. Értelmezni nem tudom, stop.
Élet és irodalom