Slambuc

Slambucot főznek fazékban és rezsón az olasz vidéken nyaraló donok és donnák, scudóval fizetnek, matrózfröccsöt isznak – korsó sör és bele egy grappa poharastul –, egyszóval mindent úgy csinálnak, ahogy nem szabad. A hortobágyi pásztorétel csak akkor nevezhető slambucnak, ha bográcsban főzik, és a főzés közepétől már tilos kavarni, csak a bográcsot kell forgatni, a Mohácsi testvérek viszont főleg a közepétől forgatják föl fenekestül azt az olasz–magyar slambucot, amelyet A nyaralás címen főztek ki Goldoni komédiájából a Katona József Színházban.

Goldoninak ez a kevésbé ismert darabja – nem tévesztendő össze A nyaralás-trilógiával – a „három felvonáson át nem történik semmi” tipikus esete. A városi disztingvált polgárok nyárra szokásuk szerint leruccannak az egyik házaspár vidéki nyaralójába, kártyáznak, társasjátékoznak, és vég nélkül csevegnek, így múlatják az időt. Az együttlét borsát az adja, hogy a társaságban jelen van a férjes asszonyok egy-egy lovagja, udvarlója vagy szeretője is – attól függ, hogy a cicisbeo szót egyszerű kísérőként, házibarátként vagy szexpartnerként értelmezzük. Lehet találgatni. Goldoninál látszólag minden finoman és előkelően zajlik. A vendéglátó házaspár mintha csak kettejük különböző életritmusa miatt hidegült volna el egymástól – a feleség este szórakozik, és másnap későn kel, a férj korán fekszik, mert hajnalban vadászni indul, és amúgy is jobban szereti a falusi nők társaságát, akik közül az egyik férjes asszony. A háziasszony külföldről visszatért házibarátja egy másik nő iránt érdeklődik, akinek a hódolója viszont épp a vendéglátónénak teszi a szépet, úgyhogy keresztben jól összevesznek, és kiadják egymás útját. Az újonnan összejött pár pedig azon spekulál, hogy vajon nem úgy képesek-e legjobban realizálni összetartozásukat, ha csak ők tudnak róla, és mindig társaságban találkoznak, sohasem kettesben. Végül a kölcsönös sértődések miatt az egész társaság felfüggeszti a nyaralást, elindulnak haza, és legfőbb gondjuk, hogy az átrendeződéseknek megfelelően vagy azok ellenében döntsék el, ki kinek a kocsijában utazzék.

A mai szem a közelmúltig atmoszferikus színpadi légkört árasztó Goldoniban már jócskán átvilágítja a felszín alatti torzulásokat. A katyvasz benyomását keltő jelenkori állapotok közepette képtelenség lenne a Strehler-színház formanyelvének, képköltészetének és lírizmusának nosztalgiáját keresni. Török Tamara eredeti fordításának élvezetesen adekvát körülményességén, bravúros kimódoltságán – amely valaha maga volt a commedia dell’arte kliséivel szembeszegülő realizmus – átüt a szereplők modorossággal álcázott, nyersebb, durvább, őszintébb, mondjuk így: valódi énje. A Mohácsik ebbe kapaszkodnak bele, amikor totálisan átírják és átjátsszák az egészet slambucba.

Az író Mohácsi nekilátott habitusában is megmagyarítani a történetet, mert mit is kezdhetnénk a XVIII. századi itáliai galantériával? Az üres társalgási konvenciók csakhamar telítődnek az ismert, nyereg alatt puhított, nyers verbalizmussal, töltelékszavas belekotyogással, nonszensz humorral. Kezdetben még formatartó a társalgás, de ahogy lenni szokott, túlhabzik, erőre kap, és szétfeszíti a kereteket. A rendező Mohácsi ezt rögvest az elején aláfesti a hetvenes évek szarvasagancsos, színes üvegcsempés, tájképgiccses, tóra néző szakszervezeti üdülő típusú nyaralójának – Khell Zsolt tervezte – díszletével. Az öngerjesztő blődli először csak szavakban eszkalálódik, amikor a Vajdai Vilmos játszotta vadász, Don Gasparo sokadszorra meséli el, hogyan lőtt Kittenberger Kálmán bácsi „nóplízt”. Fekete Ernő eredetiben is világutazó Don Pao­lucciója már mindenkiben magyart lát, különösen Rajkai Zoltán egyre dühödtebbé váló Don Maurójában, aki nehezen viseli, hogy „egész Európa tömve van Maurókkal”. Amikor megtudjuk, hogy „az a magyar, aki megműveli” és „ezt a magyart csak vérrel lehet lemosni”, Örkényhez járunk közel, ám a sűrű italozással kísért slambucfőzés már előkészíti a fizikai akciósort, az őrült rumlit – a Mohácsik egyik szabadalmát –, amely betetőzi az előadás első részét.

Ez a játékszakasz minden virtuozitása ellenére kissé hosszadalmasnak tűnt a premieren, mintha túl sokáig főtt volna a slambuc, és a belevalók sem elég tartalmasak ahhoz, hogy jóllakassanak. A második rész viszont, amely általában a tálalás előtti pillanatokban fő össze, és ennek ellenére néha odakozmál, annál étvágygerjesztőbb. Mire a színpadi slambuc szénné ég, az összefekvések és összetévesztések pokoli éjszakája utáni másnaposság és szégyenérzet (vagy cinizmus) sorsokká sűrűsödik. Ónodi Eszter finoman ápolt, a küllemre adó Donna Floridája hibátlanra renováltan lopakodik kifelé. Takátsy Péter leleplezett hamiskártyás Don Riminaldójának a szeme sem rebben. Kocsis Gergely mint Don Ciccio nyeglén játssza tovább a szédelgőt. Fekete Ernő széllelbélelt fűzfaköltő Don Paolucciója végképp elveszti távollétével gerjesztett spiritualitását. Elek Ferenc testes sportember Don Eustachiója fitten kerül ki a gyűrődések éjszakájából. Rajkai Zoltán Don Maurója úriemberi gesztussal menti meg a női becsületet. Jordán Adél és Pálos Hanna, az álköltőként becsempészett, előkelősködően közönséges parasztlányok éjszakai érzékcsalódásukon picsognak. Tasnádi Bence málé Zerbino inasa magába roskad ugyanettől, mert nála minősített esetről van szó. Rezes Judit, az egyetlen, akinek Goldoni nem írt szerepet, csak a két Mohácsi, Donna Giuseppinaként (becenevén Cukorka) mint áldottan naiv és lefegyverzően buta nő sudár dekorativitásában folyamatosan a cselekmény fölött lebeg – Remete Kriszta neki is, a többieknek is jellemfestő ruhákat tervezett, a nőknek divatosat, a férfiaknak többnyire lezser-slamposat –, a végén hiszékenysé­gének tragikomikus áldozataként még egy pompás bejövetel-szcénát is kiérdemel. Don Gasparo és Donna Lavinia kiüresedett házasságuk romjain ücsörögnek: Vajdai Vilmos alkatilag blazírtan, Fullajtár Andrea egy finomabb lelkű, jobb sorsra érdemes, romantikus álmokba temetkező nő megrendült összeomlását is költőien érzékeltetve.

A színészek láthatóan felettébb élvezik a reálszituációból kiinduló jelenlét ismeretlen irányokba vezető, kreatív, számukra első találkozást Mohácsi Jánossal, és ez az élvezet ragadós, akkor is, ha maguk a Mohácsi testvérek – kevésbé váratlanul – inkább korábbi, jól ismert képmásuk átigazított változatával randevúztak, melyben ezúttal több a szakmai, mint a tőlük elvárt szellemi invenció. A színpadi forma – hovatovább etalonnak is mondhatnánk – változatlanul életképes. A keretet ki- és betöltő, Kovács Márton vezette zenekar nem hangulatfestő, hanem egyenrangú játékos: szereplő. A zenészek együtt lélegeznek a színészekkel, pontosan tempírozva és ellenpontozva, a pillanatnyi helyzettel tökéletes dramaturgiai egységben szólalnak meg, ironikusan, szarkasztikusan vagy melodrámaian. A Katona amúgy is hangszerekhez szokott társulata boldog zenekari tuttival koronázza meg mindkét finálét. A legvége előtt azonban, ahogy kell, rátelepedik a színpadra a Goldoninál gyakori búcsúeffekt. A széthullottság, az értékvesztés, a képtelenségek őrülete mögött – miként ez a Mohácsi testvérekre és az életünkre jellemző – ott a fájdalmas kiüresedettség érzése, és kompenzálásaként a törekvés az együtt játékra, az összhangra.