Csúszunk lefelé
Csontra soványodott halott fekszik a boncasztalon. Orvoson kívül rendőr is van a teremben. Arról beszélnek, hogy a férfit meztelenül, megfagyva találták, személyazonosságát még meg kell állapítani. Lényegében a személyazonosság megállapítása, hogy ki is volt ez az ember, hogyan jutott el a mind reménytelenebbé váló hajléktalan sorsig, a Katona József Színház Kamrájában bemutatott Rükverc című darab témája, Máté Gábor rendezésében. Kerékgyártó István műve eredetileg regényként jelent meg tavaly, Radnai Annamária dramaturg segítségével került a deszkákra, ez az ötödik könyvét író szerző első színpadon előadott alkotása. Mit mondjak, egyáltalán nem rossz kezdés. Némiképp ugyan epizódokra szakad a produkció, melyeket leginkább a főhős személye köt össze, de telivéren élettel teliek a párbeszédek, súlyuk, mélységük, fájdalmuk, humoruk van, pazarak a figurák. A színészek élvezik, hogy sok-sok ember bőrébe bújhatnak, és nézőként is élvezetes, hogy egy-egy művész megint és megint másik alakként jelenik meg. De ebből szerencsére nem lesz önmutogató üres esztrád, nem ügyes bravúrszámok csillognak szemkápráztató gyorsaságban.
Hatalmas, seszínű, meglehetősen jellegzetes szatyor Cziegler Balázs díszlete, tulajdonképpen ebben jelennek meg az emberek, ha úgy tetszik, benyeli őket, mint kagyló héja az állatot, és meghatározza a mozgásterüket. Olyan ez a cekker, amit elnyűtt, agyonhasznált formában, gyakran a hajléktalanok is hurcolni szoktak magukkal, vagy nagybevásárláskor lehúzza az asszonyok karját. Amúgy pedig sokszor a szereplők kezében mindenféle agyonhasznált, vagy éppen divatos szatyrok vannak, társadalmi státusuk és jellemük szerint. A Kovács Andrea által tervezett jelmezek semlegesek, egyszínű pólót visel bárki, aki a deszkákra lép, és erre termetes betűkkel ki van írva a foglalkozása, vagy a családban elfoglalt helye. Tehát például az, hogy orvos, rendőr, anya, apa. Ez azt is mutatja, hogy kevéssé egyénítettek ezek a figurák, inkább típusok, bizonyos magatartások általános megtestesítői. A vagy hetven szerepet összesen tizenegy színész játssza. A szerepek jelentős része néhány perces villanás, ezért a néző szempontjából is jó, hogy a feliratokból rögtön beazonosítható kit látunk.
Attól Rükverc a darab címe, hogy színpadon eléggé rendhagyó módon, az időben visszafelé haladva figyelhetjük meg a főhős, vagy inkább az antihős, Vidra Zsolt életét, miután a boncasztalon kiterítve megmustráltuk, haladunk az előtte lévő stádiumig, hogy aztán a produkció végére eljussunk egészen a csecsemőkoráig. Így jellemfejlődés helyett, jellem-visszafejlődés tanúi lehetünk, és ezzel együtt, a rútul dermesztő leépülésé, ami a hajléktalansors totális reménytelensége után a rút fagyhalállal jár. És persze mindez jelképes, arról a hátraarcról, visszafelé araszolásról is szól, ami az országban is történik. A temérdek zsákutcás, reménytelenségbe torkolló életről. A létfenntartásért szóló, iszonytató megaláztatásokkal is járó, nem ritkán kilátástalanságba fulladó mindennapi harcról.
A boncolás utáni jelenetet követően retkesen koszos, végtelenül lepusztult hajléktalanként találkozunk, Bán János felejthetetlen alakításában, Vidra Zsolttal, aki egy panamák által meggazdagodott ember szuper kéglije körül őgyeleg, remélve, hogy csurran-cseppen valami. A gazdag fickó még lazacot is tartalmazó, de lejárt szavatosságú luxus kutyatáphoz jutott, nagy tételben.
Nem meri a kutyáin kipróbálni, fél, hogy valami bajuk lesz, ezért odakiált a smasszerének, hogy kerítse elő a hajléktalant. És egy jó adag tápot kirakat neki az állatok edényébe, a földre. A megfélemlített, csont-bőrré soványodott hajléktalan, aki nyilván pokoli éhes, az edény elé kuporodik, és bár felfogja, hogy mit eszik, az utasításnak megfelelően, falni kezdi a tartalmát. Hányás lesz a vége. Kevés ennél tébolyultabb, aljasabb megaláztatást tudok elképzelni. De a gazdag még rá is rivall, hogy nem kutya ő, mit kucorog a földön, és ezzel gorombán felhívja a figyelmét, mennyire nem vette emberszámba, az állatok mögé sorolta.
Ha úgy tetszik, Vidra golgotajárásának, balsorsának részesei lehetünk, és kínzó gyötrelme ragadós. Máté Gábor rendezőként azt akarja, hogy ami neki fáj, az nekünk is a húsunkba vájjon. Érezzük át, hogy azok az utcán dekkoló hajléktalanok, akik mellett akár rájuk sem hederítve elsietünk, bizonyos tekintetben korunk jelképei, egy társadalom működési zavarainak kivetülései. Nem csupán kivetetten fagyoskodó páriák, hanem sorsuk, történetük van, és netán olyan a sorsuk, amiből kiviláglik, hogy mi is kerülhettünk volna a helyükbe, és ők siethetnének el mellettünk ridegen.
Hangsúlyos szerepet kap a közel sem tisztakezűen lezajlott privatizáció, a meggazdagodásnak, és a peremre csúszásnak, no meg a törvénytelenségek legalizálásának, egyik eredője. Vidra éppen portás volt, belerángatják a zsíros buliba, majd galádul kisemmizik, ráadásul meg is verik, ekkor kerül megállíthatatlanul a lejtőre. Az előadás truvája, hogy Vidra fiát Bán János fia, Bán Bálint játssza. Nemcsak a külső hasonlatosság kísérteties, hanem a belső is, az izgékonyság, a hiperérzékenység, a könnyen sebezhetőség, olyanok, mint egymás tükrei. Gyönyörű, amikor együtt vannak színpadon. És bizony az is kiderül, hogy az ifjú Vidra sorsa meglehetősen abba az irányba tendál, mint az apjáé, hiszen a társadalmi mobilitás, az egyenlőtlenségek csökkentése igencsak gyerekcipőben jár.
Remek az összmunka, igazi, abszolút összeszokott csapat dolgozik együtt, ami markáns egyéniségekből áll, de minden elemében összecsiszolódott közös játékstílust képvisel. A produkció végén, a meghajláskor, valamennyi szereplő, Mészáros Béla, Bodnár Erika, Borbély Alexandra, Dankó István, Lengyel Ferenc, Kovács Lehel, Pálmai Anna, Pelsőczy Réka, Szacsvay László, és a két Bán, olyan pólót visel, amire a saját vezetéknevét írták. Ez már-már szájbarágósan, de mégis megdöbbentő erővel tudatosítja bennünk, hogy amit láttunk, nem periférikus, hanem mindannyiunk története. Csúszunk lefelé. És valahogy meg kellene állni a lejtőn, míg nem jutunk eszelős mély gödörbe, vagy a boncasztalra.