(Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon, Katona József Színház – Kamra, október 16.)

Tárgyakkal zsúfolt műteremlakás várja a nézőt a Kamra színpadán. Zegzugosságában vonzó, bohém világ. Textilbúrás asztali lámpa, kárpitozott bútorok, fémbögre, tárcsás telefon és kotyogó, hatalmas üveg hamutál, pianínó. Letűnt korszakot idéz minden: azt a szocializmust, amelyben Sarkadi Imre 1960-ban írott darabja, az Oszlopos Simeon született. Ezt erősítik a jelmezek, a magas derekú szoknyák, a harisnyatartók, a vastag keretes szemüvegek, a frizurák. Nehéz is lenne a felszínes aktualizálás, a dráma konfliktushelyzetei alapvetően az adott korhoz kötődnek. Az állás elvesztése az anyagi nehézségeken túl a „munkakerülést” törvényileg sújtó szankciókkal is fenyeget, a feljelentés lehetősége folyamatosan ott lebeg az emberi kapcsolatok fölött, a társbérleti szobakiutalás rendszere idegeneket kényszerít egy fedél alá. A kép mégsem tipikus. Nem a szocializmus propagált modernségét tükrözi, hanem valami saját miliőjében különlegeset, némi polgári nosztalgiával fűszerezve. Egy szabadságot kereső művész kívülállási törekvésének lenyomata ez az otthon. Mint az oszlop, amelynek tetején a főhős mantrázta legenda szerint Simeon, az aszkéta élt, egyszerre gyökerezve saját korában, és kísérelve meg a nemes vagy épp gőgös felülemelkedést. Gothár Péter rendezésének nagy kérdése, hogy sikerül-e továbbgördíteni a párhuzamot Oszlopos Simeontól a főhős Kis Jánoson keresztül a mai nézőig.

Az előadás hétköznapi brutalitásában megrázó jelenettel indul. Az alvó Mária lábait rutinmozdulattal szétnyitó János az illúziótlan együttlét után előrecsoszog, italt tölt, cigarettára gyújt, és beszélni kezd az eszmélő nőhöz. Miközben rosszízű szemrehányással jelzi, érzékeli, hogy eltávolodtak, kedvetlen, kevéssé intonált monológjának érzelemmentességében ott szűköl a félelem, hogy Mária előbb-utóbb el fogja hagyni. Szeretne minél hamarabb túlesni a fájdalmon – vagy szerethetőségében végleg megnyugodni. E vagy-vagy végletessége rajzolja ki Kis Jánost, a lázadót, akinek kívülállása legalább annyira az el nem fogadástól való félelem, mint bármilyen rendszerrel szembeni, autonómiából következő ellenállás. Festői tehetségében mi éppúgy nem lehetünk biztosak, mint kizsűrizett képét nézegetve ő maga: nem világos, hogy a rendszer nem tolerálja a kompromisszumoktól idegenkedő, független művészt, vagy saját kisszerűsége teszi kényszerű, dacos provokátorrá Jánost. Az események hátteréül szolgáló társadalmi–politikai berendezkedésről a történet keveset árul el, az egymásra utaltság, a kiszolgáltatottság, a félelem a szöveg lehorgonyzottságával együtt is tágabb asszociációkat enged. Egy próbababán gondosan elrendezett sarló–kalapács függ, de az eszközök használata ironikusan bontja le a jelkép szimbolikáját. A kalapács egy zár viszálykeltő szándékkal történő szétroncsolásában, a sarló pedig a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” sorozatos kihívására pontot tevő gyilkosságban talál új funkcióra.

Ötvös András játéka nem sejtet elvetélt művészt, jobb sorsra érdemes formátumot Jánosban. Nagyra nőtt, önző, kudarcos kamaszt játszik, tesz-vesz, szöszmötöl, tehetetlenkedik. Ruházata a gyűröttségen kívül decens, nem az életművész hanyagul elegáns nemtörődömségét, hanem a megfelelni, besimulni vágyó kisegzisztencia munkahelyi viseletének egyenszürkeségét idézi. Amikor meghallja, hogy késésben van az iskolából, ahol tanítana, oblomovi lustaságát és nehézkességét meghazudtoló impulzivitással kezd kapkodni, mint bárki más egy-egy hétköznap reggelen. Nehezen követhető, monoton eszmefuttatásai minden emberi kapcsolatát szétbombázzák, folyamatos, párbeszédet nehezítő duruzsolásként hatnak. Meglepő az őt hallgatók türelme, amellyel okoskodó önsajnálatához és szókimondásával provokációvá magasztosított, demonstratív gonoszkodásához asszisztálnak. Kis János kiábrándultságában, kiégettségében és apátiájában érzelmileg érinthetetlen cinikussá válik, csakhogy közben ő maga is szkepszist keltően unalmas lesz. Mária sokkal egyszerűbb vágya erősödik fel: hogy egyszer rendesen megebédeljenek, hogy vacsora kerüljön az asztalra. Rezes Judit melankolikus Máriája nem képzeleg János egyszer majd beérő, nagy tehetségéről, inkább csak csitítgatva viseli a nagyra törő ambíciók keltette folyamatos csalódottságot, amely a férfiból árad.

János rossz közérzete csak azért nem válik érdektelen magánüggyé, mert magával rántja a pusztulásba környezetét. Kell ehhez persze a mindig ugrásra kész, saját haszna mellett a Rosszat önmagában is élvező bajkeverő, a viceházmester Vinczéné, a társbérlő papírforma szerint elcsábítható felesége, Zsuzsi és a ház egyik lakója, a pitiáner, szolid megjelenése mögött bűnre hajlóan kéjenc Müller. Még ez sem elég, szükség van arra is, hogy Vinczénét a társbérlőknek sehogyan se sikerüljön kidobni a lakásból, és továbbra is kedvére szövögethesse ott hálóját. Ahogy arra is, hogy Zsuzsi a főbérlő Kis kölnivizének illatát megérezve teljes nyugalommal adja át magát a sötétben Müllernek, és egészen addig, míg a szobából kilépve meg nem pillantja Jánost, fel se tűnjön neki az álnok szerepcsere. Ez a papírízű tragédia az értelmiségi-művész főhős átélhető, az előadáson belül lélektanilag és társadalmilag motivált válsága nélkül komikus. Kis János világnézeti krízise mögé ma már nem rajzol hátteret ’56 vagy ’68 traumája, a fiatalon meghalt – talán halálba menekült – Sarkadi személyes tragédiája. Nincs közös tudás, konszenzusos viszonyítási pont. Csak Mária és Zsuzsi fájdalma tud egy-egy pillanatra drámaiságot kölcsönözni az eseményeknek Rezes Judit és Pálos Hanna játékában, a jelenetek többsége azonban ironikussá válik, és groteszk ízt kap. A felrajzolt karakterek és a megszülető szituációk az abszurd határát súrolják, de hiányzik belőlük annak radikalizmusa. Humoruk meg-megszületik Zsuzsi és János évődésében, a féltékenységet szító provokációnak ellenállni próbáló férj és János párbeszédében, Vinczéné áskálódásaiban, Elek Ferenc érzékletesen sóvár Müllerében. Szellemesen abszurd a bemutatkozásul fia akasztásáról csevegő Vinczéné Szirtes Ági-féle sziporkája: kávéfőzés közben kesereg minden keserűség nélkül, jóleső panaszkodással, hogy alig akarták beengedni a nagy eseményre, és hiába is volt ott, ha nem látott jól.

De a drámát a könnyed sík önmagában nem szólaltatja meg, és hiába hagyja el a rendezés Sarkadi enyhet hozó, reménykeltő záróakkordját, ha tragédia nélkül a gyilkosságba torkolló végkifejlet inkább kelt kellemes izgalmat bennem, el-elkalandozó figyelmű nézőben, mint önvizsgálatra késztető katarzist. A drámát átélve talán elgondolkozhatnánk, miként vagyunk rendszert hibáztató, de a fennálló rendért felelősséget nem vállaló, saját keresztünket magunkban hordozó Kis Jánosok mi magunk is, akiknek önmagukon kívül még lázadniuk sincs ki vagy mi ellen. Ennek híján azonban a simeoni oszlopon illegő kortárs értelmiség fölötti ítélet az elsötétülő színen egy pillanatra még megvilágított arcú Mária nyárspolgári vágyainak különös kiáltványává egyszerűsödik.

Ady Mária