Nem a leghíresebb és nem is a legjobb darabja Ödön von Horváthnak A végítéletnapja, de hihetetlenül izgalmas, és ma különösen aktuális.
Bár ez sem egészen igaz, mert egyetlen olyan darabot sem ismerek a szerzőtől, amely ne volna rettenetesen aktuális. Ez az európai írói, akit egy viharban kidőlt fa sújtott halálra 1938-ban a Champs Élysées-n, a lelkemből beszél minden egyes sorával. Az, hogy „európai”, ebben az esetben nem csupán értékkategória (természetesen az is), hanem a szó szoros értelmében a hovatartozás, a haza szimbóluma. Ha nem lett volna európai, hazátlan lett volna. Fiuméban született, egyévesen már Belgrádba költöztetik, hétévesen Budapestre, innen már maga megy Berlinbe az apja után, majd Bajorországba, aztán a nácik elől Párizsba és onnan a halálba. Szlovén? Magyar? Osztrák? Német? Származása nem meghatározható, státusza világpolgár és üldözött. Szelleme szabad, gondolkodása progresszív, tisztánlátása lenyűgöző. Harminchét évet élt. Akit maga körül lát: a mindenre kapható, borzalmas nyárspolgár. A végítélet napjában a rend, a megbízhatóság, a puritán egyszerűség mintaképe. Látszólag. Hudetz állomásfőnök akisvárosi vasútnál mindig precízen kezeli a váltókat, soha nem késik le a jelzésről, gépies kötelességtudása a biztonság záloga. Ámde egyszer mégis kizökken a kerékvágásból, egy pillanatig olyan, mintha ő is élő emberből volna, és ez a pillanat elég a katasztrófához. Nem részletezem, miről van szó, amúgy is ki lehet találni – mert nem a külső történés a lényeg. Hanem az, hogy mi lesz a felelősséggel. Amelyet vállalni kell. Vagy nem. Mert ki is lehet bújni alóla. Nem kell feltétlenül viselni tetteink következményeit. Fölmentést lehet adni önmagunknak. Hazudni is lehet – önmagunknak és a világnak. A világ támogat ebben. Mert a világ is Hudetzekből áll. El akarja hinni a hazugságot, és ajnározni akarja azt, akinek az ajnározása az életelemévé vált. Horváth nem mikrorealizmussal követi az eseményeket. Nem csomagol minden mozzanat mellé lélektani magyarázatot. Kihagyásosan dolgozik. Snittszerűen. A végén szürreálisan. Régebben talán hibaként rótták volna föl neki. Ma ezt sokkal izgalmasabbnak érezzük, mert nem rágja a szánkba a megoldást, nekünk is gondolkodnunk kell a miérteken. Egy feleség, egy lány, egy közeli rokon, egy féltékeny fiú, egy-egy névtelen kisvárosbeli –mindannyian egyéniségek, és mindnyájuknak véleményük van. Olykor meg is változtatják. Mitől? Miért? Mert így kívánja az érdek? Van rá személyes okuk, de van ennél fontosabb valami is. A közhangulat, amely egyszer csak megváltozik. Akit eddig istenítettek, azt hirtelen, látszólag ok nélkül, sárba rántják, még tán meg is lincselnék. Érthetetlen. Érthetetlen? És ekkor elszabadul a pokol… Az ember és a tömeg „demaszkírozása” – ez a kulcsszó Horváth megértéséhez. A Katona színészei – a rendező Bagossy László felügyelete alatt – nagyon értenek ehhez. Az álarcok eltávolításához. Nem durván tépik le őket, hanem szelíden, szinte „megértően”. Ez sokkal kegyetlenebb. A hosszú ragtapasz-csík eltávolítása is fájdalmasabb lassan, „szőrszálrólszőrszálra” húzogatva, mint amikor egyetlen mozdulattal rántjuk le. A színészek „élvezkednek” a valódi arcok fokozatos föltárásában. Keresztes Tamás játssza az önfelmentés egyre mélyebb szakadékába zuhanó állomásfőnököt, Fullajtár Andrea a koronatanúként döntő pozícióba jutó feleséget, Pálmai Anna a sorsszerűség örvényébe kerülő lányt, Elek Ferenc a gerinc nélkül szélfútta kispolgárfigurát, Jordán Adél a kisvárosi pletykárium jellegzetes alakját. De a többiek is ugyanilyen fontosak, mert együtt képviselik a nyárspolgári tömeget, amelyet mindenre és mindennek az ellenkezőjére is föl lehet használni. Ahogy azt Horváth halála után nem sokkal a történelem bebizonyította, és azóta is egyfolytában bizonyítja. Ne gondoljuk, hogy az előadás statikus vagy egyoldalúan szócentrikus. Bagossy Levente díszlete olyan teret teremt, amely megmozgatja a fantáziát. Érezzük a kisvárosi állomás levegőjét – olyannyira, hogy a láthatatlan vasút tényleges forgószelet vet, és elhaladásába a traverzek is beleremegnek –, mégsem köznapi részletezettséggel éljük át a helyszín valóságát. Ellenkezőleg, megérzünk valamit a játék metafizikájából, az általunk teremtett idolok összeomlásának tragikus örökérvényűségéből. És nem a kívülállók kaján fölényével mondunk róla ítéletet, hanem fanyarul, fájdalmasan és sorsszerűen ismerünk benne magunkra.