Lakos Attila: „... a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában...
Platón: Szókratész védőbeszéde - kritika
Meghatározó színházi élmény a Szókratész védőbeszéde a Katona József Színház kamaratermében, melyet a május 4-én a Színházak Éjszakájának egyik izgalmas programjaként is megnézhet a közönség.
A több évtizedes sokoldalú színészi pálya sikereinek megkoronázásaként Haumann Péter nem először játssza az egyik legismertebb és legnagyobb hatású ókori görög bölcselő szerepét. Az előadás jelmez- és díszlettelenségével és a Sufni sötét, szűk terével igazán alkalmas arra, hogy a közönség csak arra figyeljen, mit és hogyan mond neki Haumann-Szókratész.
Haumann Péter játéka igazolja azt a feltevést, hogy Platón dialógusai nemcsak ma is érvényes gondolatokat közvetítő bölcseleti művek, hanem élvezetes olvasmányok és remekül előadható irodalmi alkotások is egyben.
A három platóni szövegből összeállított darab drámai eseménysort jelenít meg: Szókratész perét, utolsó óráit a börtönben és kivégzését. A helyszín a több mint 2400 évvel ezelőtti Athén, ahol a polgárok igyekeznek megmenteni a spártaiakkal vívott háború és az azt követő zsarnokok uralma miatt válságba került demokráciát. Nem a szabadon gondolkodók kora ez, vesznie kell annak, aki nem a fennálló rend feltétlen híve. A vád mindig ugyanaz, istentagadás.
A gyakran egyetlen napi bevételüket jelentő fizetésért bíráskodó kisorsolt athéni polgárok filozófusokat, drámaírókat ítélnének halálra a rend és a nyugalom érdekében. Van, akit politikus közbenjárása, mást a szökés ment meg. A bírósági tárgyalás vádlottja most Szókratész. A szegénységet önként vállaló bölcs, polisza hű polgáraként a kor három jelentős csatájában is bátran harcolt, ellenszegült a zsarnok kegyetlen parancsának, ugyanakkor tanítványai legtöbbje Spártáért rajongott, és a demokratikus rend ellenzője volt. Szókratész pontosan tudja, hogy miért vádolják.
A hatalmat gyakorló középszer számára nem kívánatos kritikus ő, aki egy isteni jóslat igazságát keresve, amely őt nevezte meg kora legbölcsebb emberének, politikusokkal, művészekkel, kézművesekkel egyenként elbeszélgetve igyekezett meggyőzni őket arról, hogy senki „ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével". Azt tanította, hogy polgártársai mind a szépre, a jóra és az igazságra törekedve éljenek, mert az állam léte nem a politikusok cselekedetein múlik, az csak akkor maradhat fenn, ha minden egyes ember élete erényes. Ő maga, mint mondja, azért nem jelentkezett soha állami hivatalra, mert „az igazságért valóban harcoló ember, ha csak rövid időre is biztonságban akar maradni, magánéletet és ne államférfiúi életet éljen". Majd, felbátorodva azon, hogy csak kevéssel többen szavaznak bűnössége mellett, azt javasolja a halálbüntetés helyett, arra ítéljék, hogy hadd étkezhessen eztán együtt az olümpiai bajnokokkal az állam költségén.
Ezek után már senki sem mentheti meg, hiába ígérnek a tanítványai pénzt mesterük életéért. Szókratész elfogadja a halálos ítéletet, de figyelmezteti bíráit: „Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátoltok abban, hogy helytelen életetekért korholjon titeket, nem jól gondolkoztok.", és végül ezekkel a szavakkal búcsúzik: „Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve istent." A rejtélyt a történelem oldotta meg, és oldja meg azóta is folyamatosan. Mennyire szerethetőek Szókratész mondatai!
Ugyan Haumann Péter játszik, de vele együtt mi nézők is alkotói lehetünk az előadásnak, a személyes fogadtatás, a nézőtér folyamatos megvilágítása, a színész tekintetünket kereső szemkontaktusa miatt az események aktív szereplőinek érezhetjük magunkat. Először az athéni polgárok közül kisorsolt 500 bíró egyikeként végighallgatjuk a vádat, és ízelítőt kapunk Szókratész szofisztikus érvelési módszeréből, és talán minket is meggyőz az ártatlanságáról, mégsem tudjuk megmenteni. Az ítélet kimondása után a külön nekünk elmondott búcsújában a bölcs felment bennünket, tudja, hogy mi mind a halálbüntetés ellen szavaztunk. Ezután már a börtönben tanítványaiként hallgathatjuk, mint próbálja rávenni a szökésre Kritón, majd ott lehetünk akkor is, amikor a mester kiissza a bürökkel teli poharat. Végül a halált jelképező egyszerűségében zseniális és hatásos dramaturgiai fogás és az azt követő taps helyez vissza bennünket abba a szerepbe, amelyet magunkra vettünk, amikor úgy döntöttünk, hogy este színházba megyünk.
Valasz.hu