Szántó Judit: Baba, maci, csontváz
Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő - kritika
Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem.
Azt üvölti felém a Hollán utcán a Fedél nélkült áruló testes, bozontos koldus, amikor nem vásárlok tőle: „Hitler visszajön!" Megpróbálok nem visszafelelni. Sürgős dolgom van. Megyek haza kritikát írni a tegnap esti Horváth-premierről.
Az Örkény Színházban feltűnően bájos színésznő - egyik kedvencem - adja Ui-Hitlert, aki nem különösebben hasonlított Kerekes Évára. A másik póluson a Katonában minden explicit: horogkeresztes zászló lobog, a lokálban is ilyen díszíti a kellék-Zeppelint, Hitler-Grußra emelt karral éneklik a szereplők a Deutschland über allest, a plakátok a csehek, a zsidók, a Városházát húsz éve uraló szocik ellen uszítanak, és a nagy rendcsinálás ígéretével, a vörös szörny megsemmisítésének hangoztatásával verbuválnak szavazókat.
Az Örkényben posztmodernt látunk, a Katonában egy brechtizált Horváthot. Horváthnál csak a dessau-kasseli Erichtől telik egyetlen Heil, s a Maximban valóban a Deutschland-Liedet fújják. Ennyi. És az 1931-ben íródott, s akkor is játszódó Mesél a bécsi erdő mégis minden jelenetében, minden szereplőjén át borzongató profetikus erővel szól a babától a csontvázig vezető útról, mindarról, ami két év múlva végigsöpör Németországon, Ausztrián, majd Európán. Elképzelhető persze - láttunk is ilyet, nem is egyet - egy fojtottabb, a szereplők lelki rezdüléseivel, egyéni drámáival aprólékosabban elbíbelődő előadás, konkrétabb, látványosabb díszletben, mint amilyet Khell Csörsztől rendelt Zsámbéki Gábor - annak is meglehetne a maga hatása. Zsámbéki azonban ennél indulatosabb és/vagy ennél közvetlenebbnek érzi a veszélyt. Legyen tehát brechtibb a hang, szólaljanak meg az egyes képek előtt narrátor ajkán a szerzői utasítások, legyen meg minden jelenetnek a maga „alapgesztusa". A népdráma a tandráma felé billen, de jó arányérzékkel félúton azért megáll. A hangnemnek a Katonában ritka direktsége megfér a mesterségük címeréül szolgáló modern realizmussal. A szituációk valós élettel telnek meg, de akik megélik őket, jellegzetes kispolgárok úton a nácizmus előtti totális behódolás felé. Riasztóan ismerős közhelyek hangzanak el, riasztóan ismerősek a férfipózok és -kakaskodások; riasztó ismerősen, egyre kevésbé leplezetten ütközik ki a kegyes vagy érzelgős frázisok mögül a szolidaritás teljes hiánya, az egymás iránti közöny, a gyűlölködés, a durvaság, az erőszak. Mindez a démoniig fokozódik az idilli klisét magából kivetkőztető wachaui nagymama alakjában, és elmondhatjuk: a szegény kis Leopold a fasizmus első áldozata.
Igazi Katona-előadás ez; Németországtól Nyugatra talán igény sincs egy olyan társulatra, ahol a legkisebb epizódszerepet is sztárra - adott esetben egy Szirtes Ágira, egy Lázár Katira - tudják kiosztani. A főbb szerepekben csupa nagyágyú csillog, Bezerédi Zoltántól (Tündérkirály) Nagy Ervinen (Alfréd) át Fullajtár Andreáig (Valéria), és a rendező kísérletre is vállalkozik: a részben alkati okokból főleg karakterszerepekben foglalkoztatott Rezes Judit mint Marianne naivaként lép a dráma központjába, szépségesen, sugárzó fiatalon, csacsin és megtéveszthetőn. Igen, valóban: szánandón.
Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem. A „brechti" elemek (az egyszerűség kedvéért nevezem így őket) frappánsak és mellbevágóak - és hogy mit tartsunk önmagunkról, különállásunkra büszke értelmiségiekről, azt eljátssza nyakmerevítőben Bán János (Kapitány). Ám amit ez a keret befog, kisszerűségében nem elég nagyszabású; a két heterogén összetevő mintha elszívná egymástól a levegőt. Remek részletek sorakoznak: Valéria asszony szőrszálcsipeszétől (Horváthnál: zsilettpenge) a prenáci testkultuszt kifigurázó fürdőtablókon át Elek Ferenc érzelmes hentesének vérfagyasztóan brutális dzsiu-dzsicu-mutatványáig; Marianne és Alfred kapcsolatát pedig már a kezdet kezdetén leképezi az a mozdulat, ahogy a szegény lány, támaszt keresve, a svihák léhűtő fürdőköpenyének üres ujjába kapaszkodik. Tüneményesen szellemes a zenehasználat, a bécsi kultképeket, kulthelyszíneket és kulthangulatokat aláfestő gunyoros valcermelódiákkal, és még hosszan sorolhatnánk a további részletfinomságokat, értelemmel telített rendezői és színészi árnyalatokat. Azt hiszem, az előadásból kelendő exportcikk is lehet, és fenntartásom mindössze annyi, hogy nem a Katona listakezdő Nagy Előadásainak egy újabb darabja született meg. Ne adja az ég, hogy visszatekintve váljék mind közül a legemlékezetesebbé.
Szinhaz.net, 2009. november 6.