Mészáros Tamás: Élni kell
Ljudmila Petrusevszkaja: Három lány kékben - kritika
De ha nem lehet? Ha nincs miből, nincs hol, nincs kivel? Akkor is lehet. Sőt muszáj. Tudjuk, az élet élni akar. Az ember élni akar.
Ha másképp nem lehet, hát mások ellenére. Akár mindenki ellenére. A körülmények ellenére. Még az élet ellenére is. Ezt a küzdelmet egykor hatalmas személyiségek vívták a drámairodalomban. Magányos hősök, szenvedelmes heroinák, s még később, az úgynevezett polgári drámában is legalább formátumos emberek. Ibsen és Strindberg korában az életharcnak még volt tétje. Az önállóság, az önbecsülés, az önérzet — mindaz, amit többnyire elvesztettek ugyan a drámai figurák, de konfliktusaiknak méltóságot adott, hogy legalább ismerték ezeket a fogalmakat. Csehov szereplői az elvágyódásban keresték az életet. Ranyevszkaja külföldre utazik, Nyina a színipályát választja, a három nővér számára az elérhetetlen Moszkva az ígéret. Mind szerencsétlenek, de mindőjükben él egy közös illúzió — a jövőbe vetett hit.
Ljudmila Petrusevszkaja három nőalakja — dédunokatestvérek — már eljutott Moszkvába. Valószínűleg ott is születtek, lehetnek éppenséggel a csehovi nővérek leszármazottjai. Mindennapos küzdelmet folytatnak az életért. Parancsolóan jelen idejű küzdelmet; a holnapról ebben a drámában nem beszél senki. Egyszerűen élettérre van szükség. Egy szobára, egy ágyra. Ideig-óráig valami nyugalomra. És ha másként nem lehet, el kell venni másoktól. De hát másoknak sincs — a marakodásnak csak vesztesei vannak.
A Moszkva környéki omladozó dácsában megértésre, szeretetre vágyó asszonyok viselkednek egymással barbárok módjára. Reménybeli örökösei a háznak; egyelőre mégis idénybérlők csupán, s az öreg Fjodorovna, a tulajdonos, akit a saját fia lop meg, egyre magasabbra srófolja a szezonbéreket. Lyukas a tető, a mellék-helyiség beszakad, a hidegben nem lehet fűteni, és a gyerekek kegyetlenül elbánnak egymással. Az emberek a hétköznapi agresszió állapotában élnek együtt, és a tét nélküli felemésztődésben képtelenek emberek maradni. A hangok artikulálatlanok lesznek, a gesztusok durvák — s tulajdonképpen semmi sem történik. A dráma az állapot maga.
Még az a férfi sem lesz igazán katalizátora a cselekménynek, aki Ira életében megjelenik. Pedig kiváltságos káder: bicikligumit, narancsot és külföldi gyógyszert éppúgy tud szerezni, mint hirtelen beutalót a tengerpartra. Mi több, néhány nap alatt vécét építtet a nyaraló mellé. Mégsem létezik: személytelen rutincsábító csupán, olykor kényelmetlenül megelevenedő családi háttérrel. Ira szinte akaratlanul sodródik bele a rövid kalandba, mígnem sérülten, kiürülve magához tér. Közhelyepizód — volt is, lesz is még hasonló az életében. Petrusevszkaja darabjában semmi sem egyszeri esemény, és semmi sem ér véget. A helyzetek kíméletlenül ismétlődnek, és ami elmúlik, holnap majd kezdődik elölről. Nincsenek tragédiák, hiszen lra gyermeke meggyógyul, anyját megoperálják, a csalódásokat, a veszekedéseket és a lyukas tetőt túl lehet élni. De miféle remény az, amely épp csak ennyit kínál? Hiszen a Három lány kékben mégsem az Éjjeli menedékhely; egyik szereplője sem a társadalom perifériájára szorult ember. Hanem családanya, elvált asszony, özvegy. Nyelvtanár, egészségügyi dolgozó, nyugdíjas. És Petrusevszkaja semmit nem talál ki, hogy különösebbé tegye figuráit (és mindazt, ami velük megesik), mint amilyennek a valóság, mégpedig a „fantáziátlan” valóság kínálja őket.
Kétségtelen, hogy ez sem esztétikai, sem dramaturgiai szempontból nem válik feltétlenül a darab előnyére. A mű szerkezete meglehetősen lazának, esetlegesnek hat, egy szereplő egyszer csak eltűnik, mások jelenléte váratlanul elhalványul, s egyik figuráról sem mondható el, hogy igazán árnyalt, gondosan motivált, „érdekes”. Mindebból levonható az a következtetés is, hogy aHárom lány kékben nem jó vagy nem elég jó dráma.
Félő azonban, hogy megszokott szempontjaink ebben az esetben túlságosan mechanikusan működnek. Petrusevszkaja színművét a maga választotta életközeg felóz kell megközelítenünk, mint egy tudósítást. S akkor be kell látnunk, hogy az ábrázolásban bármiféle többlet épp attól fosztaná meg a darabot, ami rendkívüli erénye: a pontos valószerűségétól.
Egyébként hiba volna elválasztani a drámát és annak Katona József színházbeli előadását. Nem igaz ugyanis, hogy rossz műből is születhet jó produkció. Tetszetősségeket, ügyes megoldásokat persze rá lehet húzni gyatra szövegekre — de igazat és igazul játszani csak olyasmiból tud a színház, ami eredendően hiteles.Es a Katona előadásának színészi szférájában Ascher Tamás Petrusevszkaja igaza mellett tesz tanúságot. Rendezése vállalja az anyag életképjellegét, bárha igen erőteljes, intenzív felfogásban. Elképzelhető ennek a darabnak bizonyos részletekben „moll"-osabb, lágyabb előadás-változata; lehetséges, hogy másvalaki érzelmesebben közelítene alakjaihoz.
Ascher ízlése és világlátása azonban okosabb annál, hogysem engedékenyebbre fogalmazza a látleletet. Elemzése nem fosztja meg a szereplőket teljesen az áldozatoknak kijáró megértéstól — de nem engedi elfelejteni azt sem, hogy habár ilyen-olyan kényszerűségből, de egymás áldozatai is. Majdnem egyértelmű rokonszenvvel egyedül Ira alakját rajzoltatja meg Udvaros Dorottyával: ez az elvált, gyermekét egyedül nevelő fiatalasszony még több ösztönös intelligenciával és lelki sérülékenységgel éli az életét, mint a többiek. Meglehet, egy másik rendezői felfogás éppen őt ítélné meg keményebben — de Ascher elemzése a maga szerep-viszonylat-rendszerében helytálló, és Udvaros őszinte érzékenysége, nagyon finom megoldásai ezt a beállítást meggyőzővé teszik. Sinkó László kényes bravúrt hajt végre, amikor a voltaképpen egysíkú Nyikolaj Ivanovicsból sajátos játéktechnikájával majdhogynem jutalomjátékot csinál. Kivált az első részben támad olyan érzésünk, hogy túlságosan is „eladja” nekünk a figurát. Sinkót játékintelligenciája mindig megóvja a külsődlegességtól, de lassan vigyáznia kell: apró, ravaszul elhelyezett kis „spétjei”, szórakozott oldalpillantásai már-már modorossá kezdenek válni. Utolsó jelenetében eredeti, erős és megdöbbentő.
Básti Juli és Szirtes Ágnes élesen átvilágított karakterröntgent tart elénk Szvetlánáról és Tatjánáról. Mindketten alkatot, szinte teljes „fazont” cserélnek; meg-csúnyulnak, elöregednek, kiégnek. Szakács Györgyi ruhatervezői remeklése is segíti Básti alaktalan behemótját és Szirtes túlkoros csenevészét, de a találó öltöztetésnél is fontosabbak a tökéletes mozgástanulmányok — Básti drabális csörtetése, Szirtes imbolygó, kézlógázó infantilitása. És azok a belülről jövő, ordenáré hangok, amelyeket valójában mindig a félelem szül.
Máthé Erzsi és Törőcsik Mari ellentétes végletben „dolgoznak”. Máthé kemény, harsány, nagy indulatú az anya szerepében; talányos tank, nem lehet tudni, csakugyan harcképtelen már, vagy csak tetteti, hogy kilőtték. Dermesztőenönző és közönséges, ugyanakkor szánalmasan törődéses is. Fjodorovnaként Törőcsik viszont elszántan monoton: locsog-fecseg, térül-fordul, s csak úgy mellékesen, kíméletlenül kapzsi. Szklerotikus monológjai ijesztő belső magányról vallanak.
Arról, amitől Petrusevszkaja valamennyi alakja szenved.
1987. április