Mészáros Tamás: Veszteségünk, Alceste
Moliére: A mizantróp - kritika
Majd' mindannyian Alceste-ek szeretnénk lenni, ám többnyire Philinte-ekként végezzük.
Mert fokozatosan belejózanodunk az életbe, megtanuljuk elfogadni a kompromisszumokat, a szókimondás luxusáról lemondunk, és tudomásul vesszük, hogy eszményeinket kénytelenek vagyunk naponta megtagadni. Aztán rajtakapjuk magunkat, amint hévvel magyarázzuk konformista igazunkat, rétori ihletettséggel emeljük életelvvé az alkalmazkodást, és emelt fővel közöljük a netán még kétkedőkkel — jobbára az utánunk jövő generációk képviselőivel —, hogy a maximalizmus ugyan szép csábítás, de követhetetlen normatíva. Alceste-tel hadakozunk tehát: azzal a magatartásmintával, amelyet jó esetben önbecsülésünk, morális érzékünk, sőt valljuk meg, hiúságunk is elfogadni sarkall. Csakhogy ebben a világban élünk, és tudjuk, hogy aki Alceste-tel akar azonosulni, annak a példáját is vállalnia kell. Mi pedig nem tudunk kivonulni a társadalomból.
Mi Philinte-ek, Céliméne-ek, Éliante-ok vagyunk. Maradunk, és megkötjük a magunk különalkuit — miközben a szívünk hasad belé, annyira fájlaljuk, hogy nem tarthatunk Alceste-tel. Moliére A mizantrópja tehát a mi legszemélyesebb ügyünkről szól. Viszonyulásunkról a világhoz.
Erról a drámáról épp ezért aligha lehet elfogulatlanul beszélni; ez csakugyan vallomásos mű — bárha éppenséggel abban az értelemben, hogy olvasóját-nézőjét készteti vallani. Ezzel a darabbal csakugyan szembe kell nézni a nézőtérról: de magának a színháznak is jobban s másként kell megküzdenie vele és érte, mint általában. Nem is véletlen, hogy ezt a vígjátékot még az olyan „víg” Moliére-játékokhoz képest is ritkán játsszuk, mint a Tartuffe; Pesten legutóbb tizenhét évvel ezelőtt volt látható A mizantróp. Úgy látszik, nem elég szórakoztató nekünk ez a komédia — miként már bemutatója idején, a Napkirály udvarában szintén fel-panaszolták, hogy túlságosan komoly.
Komoly most is, a Katona József Színházban. Sőt: egyenesen tragédiaként jelenik meg Székely Gábor színpadán, mintha csak emlékezetes Athéni Timonjának és még ma is repertoáron lévő Catullusának folytatása volna. Rendezői felfogása mindjárt a fordításnál kezdődik. Két kínálkozó — mert készen adott — lehetőség, Szabó Lőrinc, illetve Mészöly Dezső átültetése helyett Székely egy harmadikat választott: újrafordíttatta a darabot. Színházi kultúránk még mindig nem tulajdonít kellő fontosságot az előadás-koncepcióhoz igazodó szövegváltozatoknak, holott különösen a klasszikusok esetében a mai színszerűség „perdöntő” bizonyítéka éppen a színházi szándékoknak megfelelő fordítás lehet — feltéve persze, hogy a produkció csakugyan visszaigazolja.
Nyilvánvaló, hogy ezA mizantróp-bemutató Szabó Lőrinc nem jól mondható, s mi tagadás, nehézkes, kimódolt megoldásaival csakúgy nem jöhetett volna létre, mint Mészöly Dezső újabb, elegánsabb és kétségkívül sokkalta játszhatóbb verseivel. Magam például Mészöly munkáját egyébként igen nagyra tartom: a párrímet poentírozó szellemessé;el és karakterizáló leleménnyel használja; pontosan vissza-adja a mű szereplőinek azt a sajátosságát, hogy mindannyian virtuózai a riposztozó, epigrammatikus kifejezéskészségnek, hogy élvezik elmeélükvillogtatását, hogy lénye-gében szövegük által léteznek. Mégis belátom Székely döntésének helyességét, mert ha a saját s kétségkívül ismerősen jelen idejű Alceste-figuráját akarta Moliére-ben felmutatni, akkor Petri György átdolgozása kétségkívül megfelelőbb.
Nézzük hát, mit tett PetriA mizantróppal. Mindenekelőtt megállapítható, hogy a stiláris eltérés — ne féljünk a szótól: a nyelvi egyszerűsítés — nem sérti a mű tartalmi-gondolati tartományát. Ugyanakkor tagadhatatlanul változtat az alakokon, elsősorban Alceste és Céliméne jellemzőin. Petri szövegében az „ember-gyűlölő” kerüli a frappírozó szócsatákat, nem deklarálja oly kihívóan szellemi fölényét, nem krakélerkedik, nem igyekszik „szerepelni”. Vagyis az a mondhatni magamutogató attitűd, amely korábban olyannyira a sajátja volt, amely egyszerre tette félelmetessé s olykor ellenszenvessé, amely fennköltség és nevetségesség között egyensúlyozta a figurát — nos, az itt szinte kiveszett Alceste-ből. Felerősödött viszont a pátoszmentes, öngyötrő, befelé forduló keserűség. Az undor korántsem élvezkedő, sokkal inkább megszenvedett átélése. És Céliméne sem a szalonok csillogó humorú, kacér rafinériáját és lefegyverző eszét ellenállhatatlan szexuális csáberővel tetéző sztárja, „csak” egy élni vágyó és könnyelmű, vonzó és független fiatal nő, aki ugyanúgy nem képes felnőni Alceste-hez, a mégannyira szeretett férfi erkölcsi ideáljaihoz, amiként Philinte-et, Éliante-ot is a racionális életszemlélet tartja vissza attól, hogy Alceste útjára lépjenek.
Mert őhozzá képest mind menthetetlenül polgárok, mindenben egyezkedni kész életélvezők, akik soha nem haladják meg a mértéket. Valójában még a flörtjeibe bonyolódó, női hatalmát állandóan demonstrálni kész Céliméne sem lép túl az elfogadott társasági kereteken. A kis játékait végül véletlenül leleplező urak sem a szép özvegy életvitelét kárhoztatják, csupán sértett hiúságukért akarnak elégtételt venni. Egyedül Alceste az, aki nem ismeri az íratlan konvenciókat, aki a magán magatartásával igazán fellázad a mindent átható hazugság ellen. Petri a korábbi változatoknál tömörebben, a kifejezés kanyarait célirányosan átvágva fogalmaztat szereplőivel, jó néhány többértelműséget vagy eufemizmust egy-egy helyzetértelmezés jegyében pontosít, illetve „konkretizál”. Versel, de mer prózai lenni; sokhelyütt épp csak felidézi a költői formát, de lényegesebbnek tartja a szikár tárgyszerűséget.
Tehát Székely, a rendező, már ezzel a fordítással határozottan kijelölte a fogódzókat színészei számára. Cserhalmi György Alceste-je súlyosan introvertált, fáradtan szenvedélyes, rossz közérzetű s kissé már elhanyagolt küllemű értelmiségi — kivételességét nem a sziporkázó szellem, hanem a makacs erkölcsi igényesség határozza meg. Igaz, hogy ebből az alakításból szükségképpen hiányoznak a karakter éles — és hálásan játszható — ellentmondásai, s ezáltal maga a figura kevésbé drámai. De Székely szándéka szerint fontosabb annaka helyzetállapotnak a drámaisága, amelyben Alceste felőrlődik. Cserhalmi-Alceste egy Othello rögeszmés igyekezetével hajszolja Céliméne árulásának bizonyítékát, mert az hivatott beigazolni egyszersmind a világról alkotott ítéletét is. Ha minden olyan rohadt, amilyennek Alceste érzékeli, akkor Céliméne sem lehet tisztességes. És valóban kiderül: az ő fogalmai szerint nem is az. Ennek az Alceste-nek a tragédiája éppen abban rejlik, hogy az értékfogalmak, amelyeket alkalmaz, immár önkényesek — mert a társadalom nem tekinti érvényesnek azokat. „Kizökkent az idő, ó, kárhozat” — mondhatná Alceste Hamlettel, s Cserhalmi őszinte, bensőséges játékán mindvégig érezni annak az embernek a szomorúságát, aki tudja, hogy nem ő született „helyretolni azt”.
Udvaros Dorottya sem a talányos-fölényes Céliméne-t adja, hanem a múló fiatalságba kapaszkodó, az élet tán felszínes, mégis hízelgő örömeit megtagadni nem tudó, az Alceste kisajátító szerelmétól visszarettenő asszonyt. S noha mindenkinél többre tartja ezt a férfit, neki is ellenállhatatlanul megtévesztő átéltséggel képes hazudni a „részletek” tárgyában — éppen, mert a lényeget, vagyis érzelmeit tekintve valóban őszinte. Udvaros Céliméne-je éppen azt nem érti meg egészen az utolsó jelenetéig, hogy Alceste a totális igazság kérlelhetetlenje. Csak akkor ad bocsánatot, ha Céliméne avilág ráeső bűnét hajlandó levezekelni a közös magányban. De a becsületes ösztönök itt felülkerekednek, Céliméne tudja, hogy most már végképp nem szabad hazudni: Alceste elérhetetlenül messzire távolodott tóle. Udvaros némán, egyenes tartással hagyja el a színpadot, vállalva önmagát s vállalva a veszteséget.
Mint ahogy Székely egész előadása is erről a veszteségról szól. Az ő olvasatában egyértelműen Alceste az érték, és a világ szerencsétlensége, hogy a Philinte-ek lapos, taktikázó józanságát részesíti előnyben. Máté Gábor ennek megfelelően nem a vitadráma másik résztvevőjének imponáló érvrendszerét, hanem egy markánsan kisszerű átlagember magamentségeit adja elő, és igazában arra van a legtöbb gondja, hogy az Alceste-ért rajongó Élíante (Bertalan Ágnes) azért prognosztizálható hajlandóságát biztosítsa magának. Ez a Philinte korántsem olyan rokonszenves, mint ahogyAlceste barátjától elvárnánk; néha már szinte kullancs-szerű, s a darab értékskáláján majdhogynem közelebb érezzük Oronte-hoz, az agresszív dilettánshoz — Balkay Géza élvezetesen tökéletes kabinetalakításában —, aki a sértett tehetségtelenek természetrajza szerint feljelentőként mutatja meg oroszlánkörmeit. Bodnár Erika is a veszélyességet hangsúlyozza Arsinoében: kiéhezett ragadozó a jóakarat rendezett maszkjában.
Közülük menekül Alceste — ki tudja, hová. Egyre tágul-mélyül körülötte a tér — Antal Csaba kazettás mennyezetű, súlyos üvegajtókkal zsúfolt, csiki-csuki palotastilizációjának hátsó traktusa mindjobban távolodik, mígnem kinyílik a sem-mibe. Mielőtt a függöny lehull, Alceste-et felszívja az üres háttér, Philinte és Éliante pedig tétova kötelességtudással utánasietnek, hogy „szándékától eltérítsék”.
De hát minek? Ha visszahoznák, mihez kezdenénk vele?
1988. november