Dömötör Adrienne: Senki sehova
Parti Nagy Lajos: Mauzóleum - kritika
Van e kívül számodra hely? Lófaszt van. Mára költő is megmondta" - harsogja Rigó János cukrász vállalkozó (Újlaki Dénes), mikor már javában ég a talpa alatt a talaj. Mégpedig nemcsak képletesen, ha-nem nagyon is konkrétan: alagsori sütödéje lángokban áll, és lassanként a tűz martaléka lesz az egész életműve, néhány mázsa tortalappal meg a piskótába hangtompítózott hullával együtt. Pedig tette mindenki rendesen a dolgát: a zsaroló zsarolt, a vállalkozó bekeményített, a kommandós lőtt. Az ósdi elektromos rendszer nem állta ki a modern kor próbáját, vagy megint Hamuhó, a villanyszámlás piszkált meg valamit? (Ilyen névvel pedig rá sem várhat sok jó itt atűz közelében.) Külön kínos a dologban, hogy a cukrászüzem egy körfolyosós ház udvarára nyílik, ahol légyzümm sem maradhat titokban.
Ám Rigó úr rutinos róka: becsukja a kaput, zsebre vágja a kulcsot, szélesre tárja a karját, és nekilát, hogy a helyzetre alkalmazzon néhány régi- új zagyvaságot együttes felelősségről, közös érdekekről, az elvárható viselkedésről. „Maguknak a szolidaritás egy darab szar? Hát kisemberek vagyunk mi ugrálni!" Ennyit miheztartás végett, majd sürgősen feszültségoldó-hangulatjavító intézkedéseket kezdeményez. Hetedhét lakásra szóló „muzsikcenteres" udvari bulit rendez némi harapnivalóval, potya sörrel, pálinkával - és az érdekvédelmet biztosító, pisztolyos „őrző-védő úrral". A lakók pedig engedelmeskednek: nem majréznak, szórakoznak. Akik már régen kívül rekedtek a saját életükön, igazán könnyen meggyőzhetők arról, hogy mindig a legegyszerűbb nem észrevenni semmit - Rigó jó ösztönnel évtizedes reflexekre alapoz -, és bizony a bezártságnak is megvannak a maga előnyei az ún. szabad élettel szemben. Nehéz lenne itt már bárkit is meglepni, pláne felháborítani. Aztán végül még jól is elsülhet a dolog: ha leég a ház, talán hozzá lehet jutni valami panelhez, és akkor még kukát túrni sem kell kimenni az utcára, az ember ;,csak leliftezik, aztán halivúd". Addig meg otthonosan be lehet rendezkedni a hívogató melegben: ki fehérneműt szárogat, ki nyugágyban sütkérezik. Hogy közben a nem épp higgadtságáról nevezetes kommandós (Lengyel Ferenc) - egyszerre félelemből és szakmai elhivatottsága okán - megöl még valakit, mert veszélyes dolgokat kezd mondogatni? Hogy kisül: a kapu nem is volt kulcsra zárva? De hát hogyan is lehetne súlya bármilyen eseménynek, felismerésnek az egymás fejéhez csapdosott vasalók, az alkoholista vagy börtönben csücsülő élettársak, a nyomott gyerekek és „idegi alapú" felnőttek világában? Ott, ahol a vágyak netovábbja egy darabka vérsajt, ahol a szerelmet a lerobbant kültelki széptevő (Benedek Miklós) kapkodó ölelése pótolja - ahol semmi nem akad, ami ezeket a körfolyosóhoz tapadó életeket akár csak percekre is elviselhetővé stilizálná.
Sehol egy életmentő illúzió; a kis magyar való eme mauzóleumában még a mégannyira kitartó Sárbogárdi Jolán ihlete is elapadna. (Sárbogárdi - Parti Nagy Lajos visszatérő hőse, aki Csákányi Eszter remeklésében a Merlin közönségét szórakoztatja el penetránsan dilettáns színpadifilmes leányregényével - legalább látta a kék eget a Váci utca fölött, látott menedzserkalkulátort és mobiltelefont, elcsípett néhány hangfoszlányt nagymenők csevelyéből. Ha takarítónőként is, de van viszonya ehhez a másik világhoz, s ez megtermékenyíti fantáziáját. Sárbogárdi Jolán végtelenül magányos és boldogtalan, de ír, és amíg ír, él. Műve szánni valóan mulatságos, a történet laposka, a szereplők nevetségesen suták, a darab nyelve mondatgirlandok és közhelyek vegyüléke. De A test angyala megszületik, és íróját - Tasnádi Márton rendezésében - a maga teremtette hősök tarkán csillogó világába emeli képzelete.)
A mauzóleumházban csak egy valakinek van köze szépbe szőtt hitekhez: Paparuska Károlyban talán a rangidős rezignált optimizmusa élteti a Szabadság-szoborhoz fűződő, kitartó szerelmet. Horváth József Paparuskája maga is szinte földöntúli jelenség mindentől elrugaszkodó idealizmusával, mellyel a rádió hajnali műsorkezdésének zenéjére elnótázza a Rákóczi-indulót, és gatyáját vesztett, tántorgó szomszédja társaságában, a körfolyosó alatt, a szemeteskuka mellett is lelkesen énekli: talpra áll e nép.
A jelenet sírni való és nevetésre ingerlő, csakúgy, mint „e nép" színpadon megjelenő reprezentánsai. Máté Gábor - Parti Nagy-művek avatott rendezője - a színház eszközeivel tovább fokozza a dráma jellegzetesen Parti Nagy-os „reális abszurdját". Mindenki rettentően ismerős, és borzasztóan életszagú az egész, de annyira sűrű, annyira pállott, a realitás határait feszegetően felfokozott minden, hogy a játéka naturalista szociologizálás fölé emelkedik. A valóság egyre irreálisabbá válik körülöttünk - ez tapasztalat, ami ellen meg lehet próbálni harcolni, amin háborogni vagy sajnálkozni lehet, amihez még hozzá is lehet szokni. Nevetni azonban csak a stilizált változaton tudunk. A darabnak és az előadásnak hála, meglehetősen sokat.
A helyszín (Horgas Péter díszlete) egy bizonyára mindig káposztaszagú - de most édeskésen büdös - virtigli bérház és a róla készült fekete- fehér szociofotó ötvözete. A színek nélküli falaknak, kikandikáló tégláknak csak a sütödéből feltörő piros izzás ad némi árnyalatot. A körfolyosós, koszlott épület - melynek udvarán néző-ként mi is ott szorongunk - nincs messze Spiró Csirkefejének vagy Schwajda Himnuszának vidékétől. A „halmozott helyzetű" lakók sora – egy-egy közös szereplő miatt is - mindenekelőtt a Csirkefejet idézi emlékezetünkbe és rögtön utána a szintén Katona-beli Három lánykékbent, melynek groteszk jelmezei és maszkjai is eszünkbe jutnak Berzsenyi Krisztina ugyancsak telitalálatos ötleteiről. Csapzott hajú, sápatag, esetleg lila monoklis vagy kivert szemű nők téblábolnak barna-szürke-fekete otthonkákban mamuszokban, kinyúlt kardigánokban és kitérdesedett nadrágokban (de nem kevésbé figyelemreméltó szerelés a bájgúnár trapéz treviranadrágja vagy a villanyórás kemény, fekete műbőr kabátja és kalapja sem); a bulira azután előkerül pár jobb napokra félretett cucc: a felemás szemű Szevics Aranka (Szirtes Ági) kissé rongyos lurexminit és neccharisnyát húz (afakó póló és a strandpapucs marad), mások megszabadulnak néhány fölösleges rétegtől.
A színpadról sugárzik a játéköröm, a színészeknek sejthetően nem könnyű nevetés nél-kül használatba venniük a lepusztult, eldurvult köznyelv Parti Nagy fölpolírozta sziporkázó változatát. Mindenki kitűnő, és - ahogy azt Máté Gábor rendezéseiben megszoktuk - nagyon fontos és intenzív a csapatjáték is; a közszürkeség és köznyomottság rengeteg egyéni színből, apró, mulatságos ötletből keveredik ki. (Igaz, a legtöbb színésznek már régebbi ismerőse a most is betöltött szerepkör.) Az alakításokat ugyanaz a fajta (tragi)groteszk árnyalat színezi, ami átszövi az előadás többi rétegét is. A legkarakteresebb figura talán Szacsvay László alamuszi, támadó-visszavonuló, tompa és berezelt villanyóra-leolvasója, Tóth József üveges tekintetű, rakás szerencsétlenség családapája és Ujlaki Dénes aranyláncosműprémes, nagypofájú, lehengerlően magabiztos „korunk hőse"-figurája, aki - egyelőre - mindenki közül a legkevésbé érzi át, amit valaki részegen eldadogott: „Mész, jössz, az itt már ugyanaz. Innét már nem megy senki sehova".