Mészáros Tamás kritikája a Hamlet felújításáról

Gondoljuk meg, hogy amikor idestova két éve Zsámbéki Gábor a Hamlet rendezésére készült, vajon miért nem a Katona József Színház színpadát választotta; miért döntött inkább a Kamra mellett? A válasz természetesen a méretekben keresendő — a Kamra belső tere még az ugyancsak közvetlen nézőtér—színpad kapcsolatáról nevezetes Katonáénál is intimebb. Egyszersmind zártabb és belak­hatóbb, a játék itt nem előttünk, hanem mintegy közöttünk zajlik; a karnyújtás­nyira beszélő színésznek valóban „minden rezdülése” látszik, és leghalkabb szavát is megértjük. Éppen ez határozza meg tehát ennek aHamlet-előadásnak a stílusát.

Vagy helyesebb talán hangvételről beszélni, mert Zsámbéki alighanem ar törekedett, hogy bármiféle stílus helyét a természetesség, a magától értetődős foglalja el. Feltehetően ezért nem használt díszletet sem — hiszen az óhatatlan „formai elemként” működne —, az üres, még bútort sem befogadó játéktér a m ga puritánságában a színészt is hasonló egyszerűségre szorítja. Ez a Hamlet nem azért lett a keveseké, mintha valami avantgárdista kísérletet képviseln ellenkezőleg: azért, mert a lehető legközvetlenebb kapcsolatot keresi a közönséggel.

Kerülni igyekszik az obligát kosztümösség akaratlanul is előtörő, „csinál gesztusait, a mindig kísértő királydrámás történetiség fentebb hangsúlyalt, szenvedélyek mindennemű teatralitását. A másik oldalról viszont attól is óvako ez a rendezés, hogy a kvázi-Helsingör helyébe egy olyan mai világot állítson, „egy az egyben” beazonosítható helyszínen és ruhákban jelenik meg. A tér külsőségek bizonyos semlegesítésével Zsámbéki szembeállította viszont a szí szet nagyon is konkrét valódiságát. Mintha csak azt kívánta volna, hogy a játs a lehetőségek határáig mondjanak le a „játékról”. A mindig kínálkozó pózo az úgynevezett megoldásokról, a néhol technikás sémákról. A „puszta” jelenlétre szólította fel társulatát — vagyis arra, ami a legnehezebb a színpadon. Erősen ott lenni és közben beérni a felhasználható eszközök minimumával.

Ehhez a szándékhoz illeszkedett tökéletesen Ternyák Zoltán Hamletje. Egy nonkonformista elszántsággal slampos, neuraszténiás külsejű, szinte „magában beszélő” nemzedéki prototípus, aki színre lépése első pillanatától azt sugallta, hogy megvan a véleménye a világról. Hogy teoretikus, sőt zsigeri alapon undorodik az egész világi üzlettől, hogy neki itt már sok újat úgysem mutathatnak, mert voltaképp nincs az a gyalázatosság, amit ne tudna elképzelni. Ez a fiatalember minden helyzetet és információt úgy dolgozott fel, mint aki csak a régen várt klinikai teszteredményt kapja meg a diagnózishoz, amelyre már amúgy is ponto­san ráérzett.

Az ő számára a „felnőttek” társadalma mentes volt minden illúziótól, ezért nem is érték igazán nagy meglepetések; keserűségét az táplálta, hogy a világ nem cáfol rá legrosszabb sejtéseire. Ettől a Hamlettől nem volt meglepő gesztus, amikor mindjárt az előadás elején elővett gyűrött ballonkabátja zsebéből két zsilettpengét, és mint aki már sokadszor teszi ezt, megpróbálta, milyen érzés is, ha az ember a csuklójára szorítja azokat, Ternyák technikai értelemben sok mindent nem eléggé kimunkáltan oldott meg, motyogásai olykor akadályozták abban, hogy határozot­tan fogalmazzon, de nem volt elvitatható tóle önnön figurájának teljes és hiteles átolvasztása Hamlet alakjába.

A produkció több hónapos, hosszú szünet után kelt most újra életre a Kamrá­ban. Ternyák távozott a színházból — nem tartom helyesnek, amikor némely cikkek szerzői újabban alkotáslélektani megfejtésekre ragadtatják magukat, hogy ezt a tényt magyarázzák. Arról ugyanis, hogy pontosan mi történik egy színház belső életében, nevezetesen, hogy egy színész miért lesz alkalmatlanná feladata ellátására, arról egyrészt a kívülálló soha nem tudhat bizonyosat, másrészt épp az ilyesféle ügyek szereplőinek személyiségi jogait sérti bármiféle publicisztikai találgatás.

Zsámbéki mindenesetre Kaszás Gergőre bízta az új Hamletet. A szerepátvétel lényegében ismételt próbaszakaszt is jelentett, és ennek hatása jól érzékelhető a felújított előadáson. Mindenekelőtt persze magán a címszerepen. Hiszen Kaszás-nak nem lehetett feladata, hogy mechanikusan pótoljon valakit egy változatlan elképzelésben. A Hamlet esetében ez kivált lehetetlen — minden előadást elsősorban Hamlet alakítójának személyisége „koncepcionál”. Elvárható volt per­sze, hogy Kaszás úgy lépjen be a Kamra előadásába, hogy azt a bizonyos „testközeli” hangvételt ne módosítsa. Ugyanakkor bizonyos volt az is, hogy a maga alkati sajátosságaival meg fogja változtatni a játék értelmezési tartományát.

Kaszás ugyanis tágra nyílt tekintetű, a világ felé alapjában bizalommal forduló, sokkal kevésbé introvertált lény, mint elődje. Neki nincsenek oly megrögzött, vélt bizonyosságai az életről. Ő nem balsejtelmeit akarja mindenképp igazolva látni. Nem hord magánál zsilettpengét.

Ez a Hamlet nyitott és szinte naiv. Egy diákfiú, aki hazatér apja temetésére, és egyszer csak szembetalálja magát egy sor furcsa és idegen körülménnyel. Másfajta világba érkezik, mint amit tanulmányai kedvéért korábban odahagyott. És elkezdi megtapasztalni az embereket, az eseményeket. Kaszás Hamletje egy edukációs folyamatban éli meg a tragédiát. A diákgyerek felnőtté tanul ebben az új életisko­lában, és épp, mire birtokába jut az anyagnak, bele is pusztul.

Ternyákot inkább az ösztönök, az érzületek, a sejtelmek vezették; Kaszás az empíria, az ismeret által jut el a feladvány megoldásáig. Ebből következően is markánsabban építi fel jeleneteit, mondhatni: kíváncsibb az egyes szituációk kimenetelére. Alkatánál fogva kevésbé sugallja az eleve elrendeltetettséget — Hamletje egyre makacsabbá, eltökéltebbé, célratartóbbá válik. S mintha mindvé­gig nem akarná elhinni, hogy a dolgok márpedig így történnek, nem másként; tekintetében az utolsó pillanatig őriz valamit a kisfiú hiszékenységéből.

A Kamra második Hamlet-verziója egészében érettebb lett. De az izgalmas éppen az, hogy csupán relatíve, vagyis a korábbi változattal összehasonlítva ilyen nyilvánvaló ez. Hiszen például Máté Gábor Claudiusa vagy Vajda László Poloniusa már akkor is kiváló volt. És mégis, most azzal lepnek meg, hogy megmutatják; tudnak még kevesebb külsődlegességgel, még komolyabban azok lenni, akik — visszatekintve láthatjuk, hogy annak idején mindkét alakításban volt némi meg-mutató, kommentáló jelleg; amolyan színészi minősítés a játszott figuráról, Ezúttal már senki sem érzi szükségét az ilyesféle "kibeszélésnek"; itt és most értelmet nyer a régi közhely: a játszók kivétel nélkül azonosak szerepeikkel.

1993. április