Katharina Blum | Radics Viktória | Színház

Radics Viktória: Üzenet van

Heinrich Böll-Bereményi Géza: Katharina Blum elvesztett tisztessége - kritika

Ha át akarom gondolni, mit jelentett nekem a tegnap éjjeli színházi előadás, csupa ellentmondás jön a nyelvemre. Szinte a színpadon ültem... - lám, máris megakadok: nem is volt színpad, nemcsak azért nem, mert a Kamra kamrányi terén osztoztunk színészek és nézők, hanem azért sem, mert né-hány teljesen jelentéktelen, szürke bútordarab és színfal állt csak ott jelzésül - ám még egyet kell tekernem a mondaton: ezen a szűk, szürke téren mégis tökéletes illúziók születtek, nagyon volt, bekebelezően elevenen élt a szín. Úgy változtatta az alakják, mint egy amőba, maximálisan ki volt használva a csöpp játéktér. Ez fantasztikus: a lábam, az orrom belelógott a külső eszközök, csalafinta varázslás nélkül teremtett mű-világába. Miközben a jobb szemem sarkába a kétfajta teret jelzésszerűen, mintegy „szélvédőként" szétválasztó, keskeny üvegtábla metszett bele.

A „tökéletes" szót a színészi játékra is tartogatnám. Láttam a színészek arcán a fáradtság (mondhatni: egyetemes fáradtságunk) jeleit, egy régi sebhelyet és a szemizmok reflexeit - mégis képzelt alakok voltak jelen a szemem előtt. Ugyanakkor hamisítatlan Udvaros Dorottya, Básti Juli, Máté Gábor, Sinkó László és „kaposvári" Lázár Kati volt mind. Könnyedén, pergőn, vidáman. Nyilván a tapasztalatlanság is beszél belőlem, de én ilyen jól működni magyar színházat még nem láttam. (Egyszer egy angolt.) (Ilyen találó kösztümöket már láttam nemegyszer, azokat is mind Szakács Györgyi találta ki. Mi az, hogy találó! Éles megfigyelőképességre, ritka emberi érzékenységre, mesteri arányérzékre és ízlésre valló. És hogy túlzásba soha nem csusszan!) No de az ellentmondások hálójába ezekkel a jelzőkkel csak még jobban belegabalyodtunk. Technikai minőségéért dicsérni egy előadást nem nagy szó. Tartalmi „működése" pedig: dadogó. Csak-hogy én ezt nem elmarasztalásnak szánom. Többre becsülöm ugyanis a dadogó gondolatot a csörgedezőnél, a flottnál. A „dadogó" színházat is jobban szeretem, minta tökéletesen működőt. Hát ezért mondom, hogy a Katharina Blum el-vesztett tisztessége ellentmondásos előadás volt.

Az anyag, amiből készült, nem „angol szövet". Kiváló másodosztályú BRD-áru. Több helyütt vékonyodik, kissé foszlik, akadnak motiválatlanságok, gyenge szövéshelyek, kritikus szövegpontok, steppelt prekoncepciók. De nem ez az érdekes, nem Heinrich Böll irodalma fontos most nekünk, hanem Ascher Tamás rendezői gondolkodása. A darabválasztást nem lehet egyértelműen kifogásolni. Hogy ebben a mai Magyarországban eszébe jutott a korrupcióról, a felsőbb osztályok és kultúrájuk kurvaságáról szóló be-vált regény, az jó erkölcsi érzékre vall. A dramaturg, a prózát színpadra forgató Bereményi Géza profi munkát végzett. Joggal dicsekszik el a műsorfüzetben, hogy neki sikerült először narrátor nélkül megoldania az adaptációt. De a „Grundstoff" nyugatnémetes ideológiai zökkenői-bökkenői - a balos/kapitalista, vörös/polgári, beilleszkedő/ hippisen lázadó koordinátákra futtatott politikus- írói gondolkodás jellemzői - átütnek egészen a budapesti színpadi jelenlétig. Igaz, hogy Ascher igyekszik ezeket nem hangsúlyozni és nem az „irodalmi politikum" érdekli - mégis, ezek maradandó szöveghibák. Őt érzésem szerint a mai, sem a politikában, sem a kultúrában, sem a művészetben nem hívő, nem reménykedő kor kérdései izgatják „itt és most"-színezetben, de tágabb esztétikai síkon is feltéve. Példának okáért, hogy mivégre való a művészet - ez így sznob kérdés is lehetne, de Ascher, színházi fogalmazásban, hozzáfűzi: ha kifogyott belőle a szufla, az elementáris erő, ami a mindenkori „lehető világok legjobbika" elleni tüntetésre predesztinálja, ha elszakadt magától értetődő elkötelezettsége az „alanti" emberi világ iránt, ha felülemelkedik a rossz, a bűn, a vétek természetes alvilágán, fel a szalonok művi, romlott felvilágába? Azaz erkölcsi érzék, amit Ascher - hangsúlyoznám: azén percepciómban - reklamál, több és más, mint „moralitás": az elemi emberi szabadságból - ami dacos, lázadó, tűrhetetlen (gyermeki) - következő elemi reakciók hollété-ről van szó.

Katharina Blum karaktere nem azért válik ki s válik botránykővé, mintha ő különösebben erkölcsös, ne adj' isten szűzies, karakánul jellemes vagy a szó „száraz" értelmében véve tisztességes nő lenne, hanem azért, mert valami természetességet, magától értetődő, egyszerű ele- mentaritást őriz magában. A „népiesség" mélyebb fogalmához vezethet ez minket. Katharina minta „plebs" leánya olyan, minden szofisztikától mentes és mindazonáltal okos és megértő igazságérzéket és ezzel szorosan összefonódó erkölcsi érzéket hordoz, akaratlanul és öntudatosan, amit csak természetes életközösségekben sajátíthat el az ember (meg a maga módján az állat). Emlékeinkből meg a népmesékből ismerhetjük ezt a megfontolt elementaritást, kemény, de nem vaskalapos jellemet, józan és tűzbe menni kész lelkületet. Titkos megérzések vezérlik az ilyen karaktert - mint az állatokat. Ura a sorsának - nincs fóbiája a haláltól. Nem hisztérikus - de ha kell, nekimegy a hétfejű sárkánynak is. Katharina Blum akkor sem hisztérikus, amikor tör-zúz - az említett „szélvédő" üvegen törtek ripityára a palackok s a poharak -, csak kiadja a mérgét. Nem a rendszer ellen lázad, amikor lelövi a disznó újságírót, hanem az igazságtalanság ellen, mert egyszerűen nem bírja elviselni, halálosan sérti. Azért csodálkozunk rajta, mert ez a normális reakció, magától értetődő fölháborodás nekünk nem normális. A röhincsélő, cinikus bűnügyi tanácsos a normális, vele nevetgélünk. A természetes reagálás képességét vesztettük el.

Básti Juli színészi alkatában van valami vonzó keménység és bátorság. Nagyon komoly (és csúnya és megalázó) emberi helyzetekbe is kitartott tekintettel bele tud nézni, bele mer bambulni. Katharina Blumja természetesen nem hős és nem tragika. Nem túl tisztességes, esendőségét minden pillanatban (a gyilkoláséban is) magán viseli. Básti Juli a katharinai öntudatot hallatlan arányérzékkel mutatja be. A halványka mosolyok, a vállvonogatva mondott igenek, nemek, a visszafogott feszültség egy semmi harsányságra nem szoruló, kis emberi méltóságot formáznak. Ez a Katharina Blum nem ösztönlény, hanem csendben edződött intuitív lény: belső mértéktudata azt is tud a, hogy mikor kell a mértékkel szakítani.

„Úrnője", Trude asszony, akit Udvaros Dorottya szintén a maga - virgonc és könnyed - alkata szerint személyesít meg, eksztatikus felszabadulásként éli meg, amikor szabad folyást enged házvezetőnője iránti „szerelmének", és ezáltal visszatalál a maga elvesztett, lányosan eleven személyiségébe. Udvaros Dorottya sem az ismét „vörös diáklánnyá" visszaváltozott „polgári" hölgyet, nem a megalkuvót, illetve a harciasat formázza, hanem a szerepkényszerből szabaduló, gyermekien pajkossá, fintorgóan sza- baddá lenni tudó, megkönnyebbülő lényt. Két egymással teljesen ellentétes, egyaránt vonzó és tilosban járó női figura forr ki a dráma folyamán. Fel-felragyogtatja az előadást a két kontraszínésznő, ideologikumokat rendesen felborogatva. (Bár a „rontás" a szövegükön rajta ragad.)

Blaskó Péter viszont olyan, mintha nem is színész lenne. Ezt csakis a kifejezés pozitív értel mében mondom. Van a fizimiskájában, a tekintetében valami olyan épség, amit ebben az „élés-szakmában" megőrizni - kivételes pszichofizikai adottságok kellenek. Azaz érzésem, hogy az ő fő próbaideje nem is a színházban, hanem az életben van. Ő a színen - megnyilvánul. Dr. Hubert Blorna ügyvéd úrból az emberpróbáló helyzetben „blaskóian" előjön a férfi - messze túl a szó nemi allúzióin. A „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb", nem romantikus, hanem természetes parancsa lép működésbe. Blaskó Péter egyszerűen kinyilvánítja ezt az igazságot akaró férfiszenvedélyt - hangsúlyoznom kell: minden csiklandó viccen kívül, elemi és tépett komolysággal.

Az a visszafogott erotikus háromszög, ami az előkelő házaspár és házvezetőnőjük, illetve a szerepüket eldobó három ember között drámaian létrejön - szép és emberi dolog, kimondhatatlan derengés. Ezért is érthetetlen és megvetendő az álbaráti kör számára.

Ha nem csalnak az emlékeim, legjobban Beizmenne bűnügyi tanácsossal éreztünk együtt mi, a közönség. Sinkó László remek húzással szimpatikus figurát formált a romlott vén rókából. Cinizmusát kedélyes humorra vette, ordenáréságát közvetlenségre, züllöttségét tapasztaltságra. Mindannyian ismerünk ilyen rokonszenves, lezser funkcionáriusokat - csak egy-egy röpke pillanatra fagy belénk a viszontmosoly, ha kimutatják foguk fehérjét. Egyébként el lehet humorizálni velük, ahogy Sinkó László tette a közönséggel.

Máté Gábor ezzel szemben teljesen eszköztelenül, szót is alig szólva olyan ellenszenves figurát csinált Hach államügyészből, hogy köpninyelni nem bírt tőle az ember. Halvérűség és szexuális aberrációk ültek keret nélküli szemüveget viselő sima arcán - de még haragudni sem lehetett rá, hisz alig szólt, érinthetetlen maradt a hát-térben - s marad, mint egy lefényképezett fantomkép, az előadás után is.

Egyébként a mellékszereplők java: alkotott. Nagyszerű volt Lázár Kati és Hollósi Frigyes párosa. Else Woltersheimből a kispolgárságba be-leszokott, de eszében és becsületében gazdasszonyi hagyományokat őrző asszonyság lett, élettársából szolidáris bumburnyák.

Varga Zoltán La Boche, avantgárd-absztrakt festőművész szerepében csak pár percig volt a színen az előadás legvégén.

Katharinát lecsukták, dr. Hubert Blorna már elvadult, elvetemült, Trude, a felesége felvette lánykori hippis-tarka maxiruháját, és dehogy bánja a presztízs, a villa vesztét. A volt kolléga nem hagyná deklasszálódni őket, meg is jelennek - úgy, tépetten - a partyn, ahol az avantgárd festőművészt ünneplik. (A tévé is közvetít!) Varga Zoltán egy pillanat alatt „elővezeti" a sznob, fülledt „művészt". Blornáék egy kis incidenst okoznak, állatian nekimennek a vendéglátó, elit házaspárnak. Az agressziónak ez a kitörése az előadás röpke, de nyomós pillanata. A polgári rend gyorsan helyreáll, a vendégek karcsú pezsgőskelyhekkel a kezükben állják körül a festőművész egyik modern művét. Vége.

Nem könnyek, nem nevetés, kérdések indulnak meg. Ez a művészet, amit körüláll a díszes társaság? Nem inkább a botrány a szalonban? Ez a művész, ez a gigerli? Ez a kultúra, amit a tévé közvetít? Nem kellene más témát keresni? Meggondolni, hogy mi történt a Katharina Blummal?

Gondolkodó színháznak érzem Aschernak és a színészeknek ezt az előadását. Az előadás pereg, a gondolat akadozik, de valamit üzen.