Ivanov | Zsámboki András | Mozgó világ

Zsámboki András: Arc és maszk között

Csehov: Ivanov - kritika

Nyikolaj Ivanov másképp akar élni, mint ahogy mások élnek: a birtokán mezőgazdasági újításokkal próbálkozik, „nonkonformizmusból" zsidó lányt vesz feleségül. A kitért Sárát azonban a szülei kitagadják - hozományt sem adnak vele -, Ivanov pedig a reformgazdálkodás nyomán rendesen eladósodik. Pénztelenség, súlyosbodó mániás depresszió, kihűlő hitvesi érzések egyfelől (az asszonyon ráadásul tüdőbajt diagnosztizálnak). Másfelől ott a szomszéd földbirtokosék, Lebegyevék húszéves lánya, aki rajong Ivanovért, és akinek az anyja mellesleg Ivanov legfőbb hitelezője. Nem kell szövevényes érdekek szálait bogozgatnia az Ivanov című Csehov-darab nézőjének - a színpadon aperte kimondják (és aztán jó párszor meg is ismétlik): Ivanovnak ahhoz, hogy tartozásait letudja, elég kivárnia a felesége halálát, aztán elvennie Szása Lebegyevát. Ez a dráma nem a mögöttes érdekek drámája - már csak azért sem, mert Ivanov - mielőtt még összeesketnék Szásával - öngyilkos lesz. Ez a darab másvalamiről szól.

Csehov meglehetős dramaturgiai energiákat mozgat meg annak érdekében, hogy Ivanovot hírbe hozza - pontosabban hogy a hős törekvései mögött a többiek rendre alantas szándékokat lássanak. A rosszmájúság már magában az expozícióban benne rejlik: egy nonkonformista kudarca láttán a konformisták a markukat köpik. Ivanov ismerősei ennél csak annyival alávalóbbak, hogy nonkonformizmusának őszinteségét is kétségbe vonják: a pórul járt hozományvadász úgymond aranyhegyeket remélt a zsidó szülőktől, de csak egy elkényeztetett úrilányt kapott.

Ivanov rossz hírének másik forrása Lvov, a járási körorvos, aki kezdetben azon igyekszik, hogy meggyőzze a hőst: törődjön többet nagybeteg feleségével; kudarca nyomán azonban átmegy Ivanov esküdt ellenségébe, és Sárától a tágabb ismeretségi körig ott denunciálja, ahol csak tudja. Lélektelen lelkiismeretességével nem sok szimpátiát kelt ugyan maga iránt, lejárató kampánya mégsem marad eredménytelen - kitartása nyomán Ivanov állandó társasági témává válik.

Van még egy harmadik eredője is a rosszhírűségnek: Borkin, Ivanov tiszttartója, akinek bár egyáltalán nem áll szándékában, több kárt okoz gazdája jó nevének, mint annak ellenségei együttvéve. Borkin csak úgy ontja magából a „szürke zónába" tartozó üzleti ötleteket: mi mindenen lehetne kis beruházással nagyot kaszálni. A blöfftől a biztosítási csalásig terjedő terveket Ivanov idejekorán leállítja, ami azonban nem zsenírozza Borkint, hogy projektjeivel mint perfektuált ügyletekkel dicsekedjék járásszerte - ahogy Borkin hallgatóságát sem, hogy a megrendült becsületű Ivanovnak tulajdonítsák az értelmi szerzőséget.

A Borkin-féle akaratlan hitelrontásának a netovábbja az az alkalmi házasságközvetítés, amelybe a tiszttartó egy helybeli gazdag özvegyasszony, Marfa Babakina és az elszegényedett Sábelszkij gróf - Ivanov anyai nagybátyja - között bocsátkozik. Az érdekházasság egyébként sem szolgálna az Ivanov-ház dicsőségére, Borkin segédkezése folytán azonban Ivanov abba a látszatba keveredik, mintha ő állna az ügy mögött. És ez még nem minden: a grófnak sikerül addig halogatnia a jegyváltást Babakinával, míg az Ivanov- Lebegyeva-esküvő be nem éri őket. Az ismerősök egy kalap alá veszik a két párt, ami Ivanovékra nézve csak rosszat jelenthet.

A csehovi építkezős dramaturgia a továbbiakban Ivanov öngyilkosságának előkészítése felé halad tovább, a hős rossz híre ennek a nagyobb konstrukciónak válik egyik elemévé - itt azonban érdemes megállni. A Katona József Színházban bemutatott Ivanov-előadás szempontjából a fentebb vázoltaknak nem sok jelentősége van. Csehov szövege ugyan húzás nélkül hangzik el a színpadon, Ascher Tamás rendezése mégsem a csehovi építkezés betetőzése. Ivanov rossz híre mellékesen képződik meg, mellékes a tágabb környezet véleménye, ahogy maga a tágabb környezet is mellékes, mert az előadás maga másról szól. A katonás Ivanov ugyanis Ivanovról szól. Csak az a fontos benne, ami Ivanovnak fontos - csak azok fontosak benne, akik Ivanovnak fontosak. Építkezni az Ascher-féle rendezés is építkezik: a csehovi dramaturgia elemeiből, de nem a Csehov dramaturgiája szerint. Ascher más tervrajzot követ - Ivanov személyiségének a rajzát.

Ebből a személyiségéből két dolog látszik elsőre: a legbelseje meg a legkülseje.

Ivanov szövegei rendszerint Ivanovról szólnak - Ivanov közérzetéről, Ivanov lelki állapotáról, Ivanov tulajdonságairól. Mindet rossznak ítéli. Mintha egy önelégült ember átment volna saját tagadásába: önös marad, csakhogy magával immár elégedetlen. Vannak azonban Ivanovnak olyan mondatai, amelyek valami furcsaságról tanúskodnak. Amikor hirtelen, a szituációból kibeszélve azt kérdezi: „Mi történik velem?" vagy „Hát ezt meg miért csináltam?" vagy „Nem értem magam". Ivanovban működik egy megfigyelő én, amely folyamatosan értelmezni próbálja a szituációban benne lévő Ivanovot. Normális esetben a megfigyelő én a személyiség többi részének gazdája, irányítja azt - Ivanov megfigyelő énje azonban éppenhogy nem irányítja Ivanovot, hanem rángatja. Nem hagyja neki, hogy azonosuljon helyzetével, képes a legintimebb szituációkból kicibálni, csak azért, hogy figyelmét saját magára irányítsa. Tulajdonképpen a rossz közérzetről-lelkiállapotról szóló panaszok is a megfigyelő én szövegei, amit Ivanov azért ismételget, mert a megfigyelő énje folyamatosan egy (saját magára) beszűkült tudatállapotban tartja.

Félreértés ne essék: ettől a túltengő megfigyelő éntől Ivanov egy cseppet sem válik szimpatikusabb személyiséggé - legfeljebb komplikáltabbá. Fekete Ernő megformálásában Ivanovból általános rezignáltság árad, amikor azonban olyanokat mond, hogy „Mi történik velem?", váratlan vadság lesz rajta úrrá. Takarékon működő ember, akiben energiákat mozgósítani csak a szeszélyes megfigyelő én tud. Nem könnyű megérteni az érzelmi működését, ám ami ennél fontosabb: ráhúzni a szokásos sztereotípiákat lehetetlenség. Fekete Ivanovja nagyon más, mint amilyenek a fisztulás hangon nyafogó Ivanovok lenni szoktak.

Az első felvonásban a halálos beteg Sára megértéséről próbálja biztosítani a lehangolt Ivanovot, egyszersmind állapotaik hasonlóságával próbál sorsközösséget teremteni kettejük között. „Olyan elgyötört az arcod, olyan szép a szenvedő szemed!", mondja Ivanovnak, mire az hirtelen félrefordul, és saját feltételezett ráncait kezdi tapogatni. A jelenet hátborzongatóan visszataszító - nem is lehet egyszerű egocentrikussággal magyarázni, muszáj elgondolkodni rajta: miért nem a szituációnak megfelelően dekódolja Ivanov az üzenetet, miért vonatkoztat mindent közvetlenül önmagára?

Ami még Ivanovból elsőre szemet szúr, az személyiségének legkülső rétege: azok a pózok, amelyekkel önigazolásként próbálkozik. Ivanov egyszer a fiatal orvosnak játssza atyáskodva a cinikus életismerőt; másszor az öreg Lebegyevnek adja elő - meglehetős népi pátosszal - a becsvágyba beleroppant férfit. A pózok mögött munkáló szándék nyilvánvaló: nonkonformizmusának kudarcára keres magyarázatot - lehetőleg olyat, amely önképének többi eleméhez is illik. Látni kell azonban, mennyire nincs összenőve Ivanov ezekkel a pózokkal. Amikor a cinikus tanácsai hallatán Lvov a szemébe vágja, milyen rettenetesen ellenszenves, felhagy vele. Ugyanígy végződik a másik pózkísérlet is - paradox módon ettől azért megy el Ivanov kedve, mert Lebegyev túlságosan „alámegy" önideologizáló vágyainak. Mindkét esetben ugyanarról van szó: Ivanov megfigyelő énje túl szigorú ahhoz, hogy akármit elfogadjon önigazolásul. Puszta pózokba Ivanov nem fog belehalni.

Láttuk hősünk legbelsejét - túltengő megfigyelő énjét -, és láttuk a legkülsejét - a pózkísérleteit. Lássuk végre, ami e kettő között van - ami igazán fontos, és majd a tragédiáját is okozza.

Nyikolaj Ivanov két nevezetes szerepnek a foglya: a férfinak és felnőttnek. A férfiszerep arról szól, hogy a nőt meg kell hódítani, a vetélytárs férfiakat pedig le kell győzni. Tulajdonságok gyűjteményeként a férfi erős - tud erőt mutatni -, becsvágyó és büszke. Ami a felnőttszerepet illeti, annak kulcsszava a felelősség - felelősnek lenni másokért, önmagáért, a munkájáért. A felnőtt erényei a lelkiismeretesség, az előrelátás, a gazdálkodni-tervezni tudás.

Ivanov egyik említett szerepében sem jeleskedik. Férfinak szánalmas, agyonpanaszkodja magát, felnőttnek gondatlan, nem törődik a birtokával, az asszonyával, a jó hírével - ettől azonban még nagyon is foglya a fenti két szerepnek. A szerep mint olyan ugyanis nem egyszerűen egy feladatkörhöz szükséges tulajdonságok összessége. Onnantól fogva, hogy egy szerep részévé válik a személyiségnek, állandó reflexió tárgyát képezi. A megfigyelő én őrködik a hozzá kapcsolódó erények megőrzése felett - a szerep egyszersmind viselkedési normává válik gazdája számára. A szerephez kötődő tulajdonságok egy része szorosan véve nem is a szerephez mint feladathoz szükséges, sokkal inkább ahhoz, hogy a gazdáját ki ne billentsék belőle. A férfiszerep esetében a büszkeségnek ezt az aspektusát szokták férfihiúságként emlegetni - például a férfi nem szenvedheti, hogy egy másik férfi (még csak vetélytársnak sem kell feltétlen lennie) szemtanúja legyen gyöngeségének. A felnőttség esetében bizonyos tekintélyelvű technikák-pózok szolgálják ezt a célt.

A darab harmadik felvonása Ivanov szerepvédelmi helyzeteinek a sorozata. Dolgozószobájába egymás után érkeznek az ismerősök, egymást érik felnőtt-, illetve férfiszerepét a kihívások. Beállít például Lvov doktor, és kérdőre vonja Ivanovot, amiért nem viseli gondját Sárának. Mint minden kérdőre vonás, ez is frontális támadás a felnőttszerep ellen, Lvov ráadásul kivételesen ügyes: nemcsak a szokásos erkölcsi elveit kéri számon, Sára nézőpontjából is értékeli a helyzetet, végül személyeskedik is egy sort - Ivanov azonban nem inog meg, tartja magát a felnőttszerepet őrző legfőbb technikához: nem kezd magyarázkodni személyes indokaival kapcsolatban. Ivanov másik látogatója Lebegyev, akit felesége küldött át Ivanovhoz a kamatokért. Ivanovnak persze nincs miből fizetnie, mire Lebegyev barátságból felajánlja neki a dugipénzét: törlessze abból az esedékes részletet. Ivanov roskad egyet. Nyilvánvaló: megalázónak érzi, hogy olyasvalaki ajánlja föl neki segítségét, aki a férfihierarchiában alatta áll. Büszkeségén csorba esett, de nem adja föl, legott köszörülni kezdi. Előadja - említett - népi pátoszú példázatát a becsvágyba belerokkant férfiról, próbál belőle magának pózt faragni. Lebegyev érzi Ivanov szándékát, és egy nagyobb magyarázó erejű önideológiát kínál neki: „Téged a környezeted tett tönkre!" Fekete Ernő szeme lángot vet a dühtől. E megaláztatásokban közös, hogy mindkettő „jó szándékból fakad" - és éppen ezért védhetetlen is. A megfigyelő én csak észlelni tudja a kihívásokat a férfiszereppel szemben, támadó hiányában azonban energiákat sem képes mozgósítani - és ha mégis, azokat saját maga ellen fordítja.
Ezekből a jelenetekből világosan kiderül: Ivanov nem gyenge. Ha csak az erőn múlik, meg tudja védeni személyiségének integritását - az indirekt támadásokkal szemben azonban védtelen. Márpedig Ivanovnak éppilyen indirekt megalázásaival kulminál a darab utolsó, negyedik felvonása. Bele is hal a hős. Vőlegényként Ivanov avval állít be a lányos házhoz, hogy nem lesz esküvő. Lebegyev megpróbálja jobb belátásra bírni, ismét felajánlja dugipénzét - első indirekt alázás -, amikor azonban a győzködés átmegy szerencsétlenkedésbe, Szása bejelenti: „Hívom a mamát!" Vicces megalázási kísérlete is lehetne ez a két férfinak, ha nem tudnánk: Zinaida asszony Ivanov hitelezőjeként tud olyat mondani leendő vejének, amit az akkor sem védhet ki, ha nagyon erős. Ezután két direkt támadás következik: Borkin komikus figurának nevezi, Lvov pedig legazemberezi Ivanovot - különösen az előbbi fájhat Ivanovnak, de mindkettőt állja. A gazemberezés nyomán azonban egymás után pattannak elő az önjelölt bajvívók, akik Ivanov helyett vennének elégtételt Ivanov becsületéért. Elsőnek Borkin, de őt Lvov is méltatlannak találja, aztán a hüppögést éppen csak abbahagyó Sabelszkij. Ha Lebegyev pénzsegélye súlyos sértés volt, akkor ezek rettenetes sértések Ivanov férfiúságának - és ezzel még nincs vége a dolognak. Szásán a sor, aki Ascher rendezésében menyasszonyi csokrával meg is vív Lvovval - egyszersmind verbális győzelmet arat annak felnőttszerepe fölött. Végül diadalmasan odafordul vőlegényéhez: „Nyikolaj, menjünk a templomba!" Ivanov férfibüszkeségének ez már sok. Megfigyelő énje nem is marad tétlen, mozgósítja utolsó tartalékait, amit aztán Ivanov - ellenség hiányában - maga ellen fordít.

Ivanov férfiszerepe kapcsán két férfiszereplő válik fontossá a darabban: Sábelszkij és Lebegyev. Mindketten Ivanov kontrasztjai: Sábelszkijből hiányzik az erő, Lebegyevből hiányzik a büszkeség - az Ascher-rendezés a többi mellékszereplővel ellentétben mégsem egyvonalas karikatúraként ábrázolja őket. A grófnak igenis van, ha férfibüszkesége nem is, de önérzete; Lebegyev pedig egyáltalán nincs híján erőnek.

Lévén érzékeny ember, Sábelszkij fogékony a közhangulatra; lévén gyenge ember, nem is tud neki ellenállni. A gróf tökéletes konformista - e tekintetben tökéletes ellentéte a nonkonformista Ivanovnak. Sábelszkij nagy dilemmája, hogy kössön-e érdekházasságot, vagy maradjon inkább szegény. Mindkét megoldás sérti a méltóságérzetét (vö. kognitív disszonancia), amit csökkentendő örök technikáját alkalmazza: magán ironizál, illetve másokon gúnyolódik. Ha éppen a szegénység felé hajlik, akkor a saját szegénységén ironizál, és mások gazdagságát csúfolja, ha a házasság mellett, akkor mindenki aljasságán gúnyolódik. A nősülő Ivanov árnyékában - vérbeli konformistaként - Sábelszkij is rászánja magát a házasságra Marfa Jegorovnával. A gyülekező násznép körében azonban megcsapja Ivanov penetráns rossz híre, mire fel visszakozik.

Érdemes összehasonlítani, hogyan működik Sábelszkij, illetve Ivanov gyötrődése. Sábelszkij megértő saját érzései iránt, ugyanakkor kritikailag viszonyul döntéseihez és a környező világhoz. Ivanov evvel szemben engesztelhetetlenül kér számon magán egy kritikátlanul kezelt szerepnormát. Meglepődve látjuk, hogy az előbbi nagyon közel áll az ideálisnak tartott értelmiségi magatartáshoz, az utóbbi pedig nagyon idegen tőle. Még meglepőbb azonban, hogy míg az utóbbinak komoly, sorsformáló következményei lesznek, az előbbi teljességgel komolytalan dolog. Felnőttszerep nélkül az értelmiségiszerep csak vicc - amint a kádári paternalizmus nyomán kialakult értelmiségi attitűdök azt ékesen példázzák... Máté Gábor a korábbi szerepeiből jól ismert ballib-balfék értelmiségiként ábrázolja Sábelszkijt, amit kiskamaszos és nagyon trotlis gesztusok valószínűtlen keverékével egyénít. Mindegyik nagyon a helyén van: Sábelszkij döntésképtelenségében az öreges impotencia, leválási szándékában a kamasz önérzetesség, kritikai attitűdjében a reflexív értelmiségi.

Lebegyev személyisége magán viseli házassága történetét. Megtanulta, hogy Zinaida asszonnyal szemben a nyílt ellenállás értelmetlen, behódolni azonban csak „tettleg" hódol be: nem érzi magáénak a ráparancsolt cselekedeteket, könnyedén kibújik az értük-miattuk érzendő felelősség-kínosság alól. Hovatovább saját pózait is le-leveti, ellentétére cseréli - úgy látszik, saját szándékát se veszi komolyan, már ha van egyáltalán olyanja. Van neki, és komolyan is veszi: nevezetesen amikor rejtegetett pénzikéjét osztogatja azok között, akik szívének kedvesek. Csupán Csehov alapján Lebegyevet úgy képzelhetni, mint valami remeterákot: nagy, üres csigaházban egy icipici lény. Bezerédi Zoltán Lebegyev-alakítása többek között azért nagyszerű, mert bátor szerepelemzésen alapszik. Lebegyev nemcsak kiüresedett férfipóz, társul hozzá férfierő is, „csupán" a szerep megőrzéséhez szükséges büszkeség hiányzik a figurából (Zinaida azt tényleg kiirtotta). Bezerédi hatalmas energiával játszik, hatalmasak a ritmusváltásai, a pózcseréi: klasszikus bohóc, annak minden szomorúságával. Bezerédi Lebegyeve sokkal átélhetőbb-rokonszenvesebb, mint a remeterák-változat, valamit azonban elrejt a Csehov-eredetiből, ami a darab szempontjából nagyon is lényeges.

Lebegyev a többi szereplő szempontjából úgy működik, mint egy nagyító-torzító tükör. Ivanov előadja neki a megrokkant férfi pózát, Sabelszkij megosztja vele nősülési kételyeit, Szása az Ivanovval kapcsolatos félelmeit; Lebegyev megérti őket, mond nekik valamit - ők pedig homlokegyenest az ellenkezője mellett döntenek. Belenéznek Lebegyev tükrébe, és elszörnyednek. Mitől? A puhaságtól. Lebegyev egy rémületesen puha világ - ez az, amit Bezerédi energikus alakítása elrejt, ez az, ami a figurát Ivanov kontrasztjává (Sábelszkij analogonjává) teszi.

Térjünk vissza Ivanov szerepeihez. Ivanov azért játssza olyan szánalmasan férfiszerepét, mert megfigyelő énje állandó panaszkodásra készteti. Felnőttszerepében pedig azért teljesít olyan rosszul, mert a feleségével kapcsolatban bűntudata van. Az előbbi kéttényezős csapda: minél többet panaszkodik, annál szánalmasabb mint férfi, minél szánalmasabb férfi, annál többet panaszkodik. Az utóbbi egytényezős: a bűntudat nem ront az elkövetett bűnön, mégis felőrli Ivanov felnőttségét. A bűntudat már csak ilyen: teljesen mindegy, hogy harcolnak ellene vagy megadják magukat neki - aki foglalkozik vele, annak a felnőttséget felemészti. (A kommunista mozgalom reformszakaszában ilyesfajta erkölcsi csapdaként működött a sztálinizmus bűnei miatt érzett lelkifurdalás. A „jóvátenni a jóvátehetetlent" mint érvet a kádári kultúrpolitika is sikeresen alkalmazta az elkötelezett értelmiség meggyőzésére.)

Ivanov felnőttszerepéhez a darabnak egyetlen súlyos szereplője kötődik: Sára, ő viszont több szálon is. Egyrészt ő Ivanov bűntudatának a tárgya: megszöktette a szüleitől, aztán kiszeretett belőle, betegségében ráadásul magára hagyta. Másrészt Sára maga is felnőtt ember, vagyis dolgozik azon, hogy Ivanovot felnőttszerepéből kibillentse. Az első felvonásban arra akarja rávenni Ivanovot: ne menjen át Lebegyevékhez, maradjon vele itthon. Legott Ivanov bűntudatának indirekt felkeltésével kezdi: „Hagyja csak, gróf, hadd menjen, ha ott olyan jól mulat..." Ivanov persze az egészet kikéri magának: nem megy bele a bűntudatcsapdába, dühössége azonban jelzi, önuralma végén jár. Sára ekkor a meggyőzés más eszközeihez folyamodik - végtére is nem a felnőttet akarja Ivanovban megalázni, hanem a férfit elcsábítani. Kedveskedik, múltat idéz, próbál sorsközösséget teremteni - ám amikor a kérlelés már a méltóságát veszélyezteti, megáll. A harmadik felvonásban már nem akarja Ivanovot csábítgatni, és saját méltósága sem szab határt eszközeinek. Avval vádolja Ivanovot, ami a híre: házasságtörő, hozományvadász, szélhámos. Néhány jelenettel korábban Lvov is ugyanevvel súlyosbította szemrehányásait, Ivanov ugyanúgy is hárítja a felnőttszerepe elleni támadást: nem magyarázkodik - az igaztalan vádakat azonban rosszabbul fogadja bűntudata tárgyától, mint a becsület szószólójától, önuralma ráadásul fogytán fogy. Találékonyságából már annyira sem futja, hogy Sárát kibillentse vádló szerepéből, csak hogy torkára forrassza a szót. Szükségképpen otrombaságokat mond: lezsidózza, illetve közli, hogy végső stádiumban van. Erről persze eszébe jut, hogy Sára betegségének elhatalmasodásában alkalmasint neki magának is része van, a cserbenhagyás bűnét pedig még kegyetlenséggel is sikerült tetéznie. Sára pedig nem omlik össze. Miközben Ivanov felnőttségének maradékát éppen szétmorzsolja a bűntudat, az asszonynak sikerül szembenéznie a legkeményebbel, amivel felnőtt ember csak találkozhat. Ivanov felnőttszerepe összeomlik.

Ónodi Eszter Sárája nagy színészi alakítás. Azt is írhatni: „élete legjobbja", szimpla szende- és hisztis úrilányszerepeinek sokasága után azonban ez frázisnak is üres lenne. Ónodi alkalmasint mindig is érett nő volt - és ahogy nőisége ért, úgy lett színészsége is egyre nagyobb. Az Ivanovban először egy felvonásnyi tragédia kimondatlan hőse: tragika a naiva szerepében. A harmadik felvonásban egyetlen jelenetben látjuk - nem, nem „viszont". Ez a Sára egy boszorkány - rettenetes, még akkor is, ha értjük: egy végstádiumú beteg nem lehet szép. Nem is akar szép lenni - boszszút akar állni magáért. És ahogy boszszút állt, Ónodi Sárájában is helyreáll az érett nő.

Csehovnál nyilvánvaló a képlet. Minden felvonás végén összeomlik Ivanov egy szerepe - a harmadik végén a felnőttsége, a negyedik végén a férfisága. Ascher rendezésében egy kicsit más a helyzet. A harmadik felvonásban tényleg összeomlik Ivanov felnőttsége, a negyedikben azonban a férfisággal nem ilyen egyszerű a helyzet.
Hogy a negyedik felvonásra Ivanov felnőttsége oda, az már csak az alkoholhoz való viszonyából is nyilvánvaló. A darab visszatérő fordulata, hogy valaki figyelmezteti a másikat: ne igyék - nyilvánvaló, mindig az a „felnőttebb" a szituációban, aki figyelmeztet. Az első felvonásban Ivanov figyelmezteti Borkint, a másodikban Sábelszkij Lebegyevet, a harmadikban Ivanov Lebegyevet, hogy ne itassa Sábelszkijt. A hierarchia alján álló Lebegyev avval vág vissza Sábelszkijnek: „Miért ne igyak? Nem vagyok én vőlegény!" Nos, a negyedik felvonásban Fekete Ivanovja vőlegényként úgy állít be Lebegyevékhez, hogy azonnal látni rajta: részeg.

A felvonás azonban nem avval ér véget, hogy férfibüszkesége romjain főbe lövi magát. Fekete Ivanovja előveszi ugyan pisztolyát, de aztán egy hajmeresztő mosollyal vissza is teszi a zsebébe. Ki akar menni, az ajtóban azonban térdre rogyik, és a kinyíló ajtón át tompán kizuhan. A változtatás értelme nyilvánvaló. Az öngyilkosság csak a halál felől nézve „önkéntes kilépés", az élet felől nézve a kudarc legteljesebb beismerése, megfutamodás, gyávaság. Ivanov férfiúságát sorozatban érik ugyan a megaláztatások, annyira mégse roppan meg, hogy Szása és a férfi riválisok szeme láttára öngyilkos legyen. A természetes halállal Ivanov megmenti magát ettől a végső, legnagyobb megaláztatástól - nem az életét: a férfiszerepét.

Itt muszáj megállni egy pillanatra. Mi a férfiszerep a felnőttszerep nélkül? Puszta póz. Fekete Ernő így is játssza Ivanov férfiasságát a negyedik felvonásban: hatalmas erejű, hátborzongató pózként. Pózból persze meg is lehet halni, de ha valakinek a teljes összeomláskor van hozzá ereje, hogy a számára legfontosabbat kimentse a romok alól, az nem póz, de még csak nem is szerep, hanem a megfigyelő én diadala. Ez így ellenmondás, amit a rendezés nem old föl. Sőt.

Ascher az Ivanovot az 56 után konszolidálódó Magyarországán játszatja, de úgy, hogy a szöveget közben nem „transzponálja". A képek haladnak a képiség logikája mentén, a dráma halad a dráma szövege mentén. A látvány vagy valami esetlegesebbet mutat annál, ami a drámában történik - a kora Kádár-kori snassz rendszerint ironikusan ellenpontozza az orosz nemesség hanyatlását -, vagy valami igazabbat mutat - poétikai kifejezéssel: metaforizál, illetve metonimizál -, ugyanazt azonban sose mutatja, nem mutathatja, a látvány és a szöveg ugyanis eredendően különböznek. Színpadi metafora például, amikor önvizsgáló monológja közben Ivanov - mintegy a délutáni pihenéshez - meztelenre vetkezik. Ugyanezen monológ során metonímia, hogy a Sárából kiszeretéshez érve a „Nem értem magam"-ot saját konya péniszének mondja. Ivanov „természetes-szándékos" halálának metaforája, hogy az ajtókeretben hal meg; ironikus ellenpontozás, hogy közben a betévedő Jegoruska villanykörtéket csavargat, a lekapcsolásuk helyett pedig a szellőztetőt kapcsolja be. A szellőztetőből mégsem lesz - mutatis mutandis - a Hamu és gyémánt szemétdombja. A dübörgése ugyanis olyan, mint a dobpergés, mint egy barokk apoteózis aláfestése. Wajda dühít, a meghasadó mennyei kárpit ámít, Ascher viszont bizonytalanságban hagy.

Amikor Ivanov a felesége fejéhez vágja, hogy nemsokára meghal, Sára elővesz egy pakli cigarettát és rágyújt - a cigaretta a halál metonímiája, a rágyújtás a tudatos szembenézés metaforája, amikor pedig bűntudatrohama végén Ivanov elkéri Sára cigarettáját, sorsközösséget vállal a haldoklóval. A kép egy pillanatra olyan, mintha ironikusan ellenpontozna: félmeztelen férfi és slafrokos nő ülnek az ágyon és cigiznek - mintha szeretkezés után lennének... Amikor Sára visszakéri a cigarettát, nem boszorkány többé, az arca egy magabiztos, érett nőé. A cigaretta új metonimikus tartalmat vesz fel: az irányítást, a felnőttséget veszi vissza Sára Ivanovtól.
Az előadás „ingadozik": van, hogy Sára diadalt arat Ivanovon, van, hogy nem arat. Ha arat, akkor ez a darab csúcspontja: Ivanov felnőttként elbukik, férfiként legfeljebb kárpótoltatik a negyedik felvonásban. Ha nem arat, akkor Csehov szelleméhez híven a negyedik felvonás vége a csúcs: a furcsa apoteózis. Az Ascher szelleméhez hű megoldás a jobb.

Mozgó Világ, 2004. augusztus