Kerényi Grázia: Jóslat
Cseh Tamás-est a Katona József Színházban - kritika
„Hosszú, nagyon hosszú szünet után azt mondja Cseh Tamás, most már végképp kilépve nemcsak minden addigi szerepéből, de magából a játékból is, halkan, de tisztán és keményen artikulálva: »Ennek vége, értitek?«" - e szavakkal foglalta össze, zárta le elemző vizsgálatait Csengey Dénes „...és mi most itt vagyunk" című könyvében (Magvető, 1983), melyben a Bereményi-Cseh-dalok, - lemezek és -műsorok hatásának, sikerének okait, hátterét kutatta. „Ennek vége, értitek?" - mondta Cseh Tamás a Frontátvonulás előadása végén, majd lemeze végén is, és nemcsak Csengey értelmezte ezt a „véget" általánosabb, végérvényesebb lezárásnak. A Frontátvonulás, Bereményi és Cseh Tamás ötödik műsora, olyan csúcs volt, olyan kiteljesedés, ahonnan eleve kérdéses, lehet-e tovább lépni, és milyen irányba ? Megvalósítható- e még, amit a hajdani vasutasdal (eredeti címén: Szigorúan ellenőrzött vonatok, a későbbin, a lemezen: Désiré apja) hajtogatott: „Előre, sohase hátra"?
Az új, hatodik, „vég utáni" műsor címe Jóslat, s már a címben is kettősség rejlik. Ha jóslat: vaticinatio post eventum, vagyis utólagos, 1984-ben rögzített megjósolása a következő tíz esztendőnek, látszatra a két régi, jól ismert szereplő, Antoine és Désiré tíz évének, de valójában egy nagyon egyéni és szép ívű pályát befutott dalműfaj tíz esztendejének. „Attól féltem, nehogy majd ez legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen" - énekli a műsor végén a „mosó-konyhás" dalt Cseh Tamás (ez is jó régi dal, bár nem épp tízesztendős, már a Fehér babák lemeze rögzítette), és mindnyájan érezzük: fájó utójóslás ez is, tízéves történet nosztalgiája.
Antoine és Désiré tíz esztendeje a mostani elbeszélésben - több ez, mint kerettörténet, jelentős része az előadás-nak - ugyancsak két-három értelmű: Antoine kettejük életének tíz esztendejét jósoltatja meg Désirével, 1974-ben egy „most hetvenhat van" szövegű dallal kezdve, s Désiré főleg a saját életének leendő eseményeit látja-mondja-dalolja el „fickó vagyok", „gazember leszek", „családi élet", „szenvedélyesek leszünk", „lovag vagyok" -, de közben a cselekmény csakugyan eljut a két hős életében a 84-es, sőt a 85-ös évig. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez a jóslatsor sem állandó, előadásról előadásra is változhat, hiszen a 75-ös „fickó"-ból egy későbbi előadáson már „forradalmár" lett, s nem tudjuk, miképpen bővül még, mert eleve maradtak hézagok: hiányzik a nyolcvanas év, majd 81 után egy ugrással 84 következik.) Bereményi szöveg-költő szürrealizmusa ezúttal a szokottnál is jobban összemos minden belső logikát, valószerűséget: a történet a 84-ben önnön 85-ös megvakulását jövendölő, s át is élő Antoine tragédiájával végződik, mégis, kissé korainak érezzük a médiumállapotban jósló Désiré helyett szónokló-éneklő metróhős vízióját a körút térdig érő füvéről, kombájnos aratásáról. Vajh mi ez? Hazai Orwellváltozat? Bereményi persze saját ötleteihez is gyakran nagyvonalúan hűtlen, s már fel se tűnik, hogy például a tanár úr Szabónak titulálja Tóth Antal-Antoine-t, vagy akár Balogh Dezső-Désirét. Lényegesebb itt, hogy a hipnotikus tekintetű és mindentudó Antoine meg-vakulása valamiképpen Désiré egykori megnémulását idézi - de Vízi megsüketülésére is emlékszünk: s nem kell hozzá nagy merészség, hogy ezt a két párt, Antoine és Désirét, meg Vízi és Ecsédyt közös nevezőre hozzuk. Ez a mostani Désiré a Frontátvonulás Ecsédyjénél is passzívabb, primitívebb, nincs meg benne az egykori Désiré színessége, fantáziája, de annál ijesztőbbek, zavarosabbak az álmai: s éppen azért, mert ilyen, ő az, aki tökéletesen manipulálható, sőt: hipnotizálható, s ezért hirdeti meg éppen ő a Jóslatot. Hirdeti tíz éven át, a mai napig, amikor 85-öt, ama ténylege-sen ismeretlent, Antoine nyilatkoztatja ki.
A Jóslatról írok, s nem Csengey könyvéről, de ez a könyv ugyancsak a Bereményi- Cseh-műsorokkal „történt meg" időközben, ezért szükségszerű, hogy reflektáljak rá. Nem kívánok Csengey vizsgálati módszerével vitába szállni, hiszen az objektív kutatás szempontjából helyes, hogy a kész, teljes vagy akár a közönség előtt estéről estére alakuló műsorokat tekintette anyagának (nem pedig az alkotás folyamatát), a mindenkori - hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évekbeli - ifjúság szemével nézve. Csengey számára e dalok vizsgálata vezérfonal, majdhogynem ürügy általánosabb „nemzedéki" kérdések vizsgálatára, s igen figyelemreméltó eredményekre jut; szempontjai közül csupán kettőt fogadok fenntartással. Az egyik: nem hiszem, és soha nem hittem - s volt kellő tapasztalatom, jó néhány tucatszor ültem ott Cseh Tamás különféle nézőterein -, hogy a közönségnek akár fele is igazából értette, érzékelte volna a dalok mondandóját, intellektuális tartalmát (erre az értetlenségre vallott a legfájóbb pillanatokban fel-felharsanó kacaj is). A többséget az estek légköre, a dalok hangulata nyűgözte le, nagymértékben Cseh Tamás személyes vonzereje, kisugárzása, előadóművészetének különös meghittsége, közvetlensége, amit sajnos erősen csökkentettek, csökkentenek a nagyszínházi, színpadi előadások tárgyi feltételei. A másik : nem tartom többségben levőnek, önnön nemzedékén belül tipikusnak azt a réteget, mely épp a Csengey vizsgálta problémákkal küszködött, s az e dalok adta megfogalmazásokon kapva kapott. „Mélyvízi életforma volt, új kultúrának tűnt pedig" - mondja Bereményi egyik szövege a hajdani, diákkori kisiklásokról, bűnözések-ről, s ezt nem ártott, nem árt hangsúlyoz-ni: maga a szerzőpáros sem akarta, dehogyis szánta példamutatónak a cselek-vési vágyukat, adysan szólván, borba-bűnbe fojtó dalhős-figurák magatartását. Ne kutassuk most, miért kellett e figuráknak fellépniök, a dalokat bizonyos távlatba állítaniok - hiszen föltételezem, jó néhányan vagyunk, akik mind-máig a legkorábbi, humánus érzelmi töltésű dalokra rezonálunk leginkább - csupán azt nézzük, mit lát-hall ma a közönség a Katona József Színházban, a Jóslat előadásán.
Tehát engem is érdekel a közönség, bár kissé másképp, mint Csengeyt. Tegyük fel, hogy két részre oszlik: a nagyobb rész ismeri, többé-kevésbé régről (felerészben csak lemezekről, felerészben a régi előadásokról) Cseh Tamást, a kisebb rész most ismeri meg. A nagyobb rész az előző műsorokhoz hasonlítja ezt a mostanit, s megállapítja, hogy nem sok újat kap, viszont örömmel fedez fel egyegy régi dalt vagy új szöveggel visszatérő régi dallamot; a régi Cseh Tamásestek nosztalgiája fogja el, s ebben találkozik, együtt érez az előadóval, aki ugyanezt érzi. A kisebb rész viszont érdekes produkciót élvezhet, többféle stílusú, túlnyomórészt nyitott szerkezetű dalszövegeket és dallamokat, szinte a halandzsa határát súroló szürreális történetet, és egy személyben két előadó művészt: egy valamilyen furcsa elkötelezettséggel éneklő, szinte magamagát a húrokra feszítő énekest, és a prózát viszszafogottan, finoman árnyalt eszközök-kel reprodukáló, a monodráma sajátos műfajában otthonosan mozgó komikust.
A Jóslat szövegébe illesztett régi dalok megválasztása hol helyeselhető, hol megkérdőjelezhető; szívesen hallottuk újból a Kocsma-dalt, vagy akár a Bibliát, s örömmel fedezte fel a közönség a „Parkunkban virág közt" kezdetű dalban a hajdani Műdal („A falunk kocsmája ...") új szövegváltozatát, a Szétszórt sereg dalában pedig a Frontátvonulás vécésnénijének dalát. Viszont nem tartom túl szerencsésnek a Fehér babák műsor két dalának újrafelmelegítését, Kós Ildikót és Soltész Babát; igaz, a lemezen nem szerepeltek (a Soltész Baba az utolsó szűrőn eshetett ki, mert a lemez belső borítólapján még utal rá Bereményi).
A prózai szövegben a helyzetek egy része a Frontátvonulás helyzeteit variálja: itt nem pályaudvar van, hanem metróállomás, ahol Antoine nagy természettudományos- filozofikus halandzsát ad le, és különleges erőt sugároz az emberekre, Antoine, aki nagyon is sokfelé figyel, akárcsak Vízi; itt talál rá Désiré, aki csakis őt keresi, őt látja, mint amott Ecsédy Vízit, s az Antoine két szeméből kiinduló utakon eljut a saját gyermekkoráig, majd öregségéig és haláláig. Ilyen előzmények után következik Désiré jóslata, mellékalakokkal, újságárussal, tanár úrral, utasokkal duzzasztva-körítve, s az az érzésünk, hogy -- míg annak ide-jén Désiré és Antoine figurája, kettejük barátsága Vladimirt és Estragont juttatta eszünkbe - itt, az Ecsédy-Vízi pár átmenet után, már Pozzóval és Luckyval van dolgunk. Pozzo-Antoine az úr, a gazda, de ő ugyanúgy függ a póráztól, amin Lucky- Désirét vezeti, mint a vezetett (már Ecsédyként elkutyásított) szolga-barát; s eljön az idő, nem több, mint tíz esztendő múltán: meg-vakul vakul a hipnotizőrszem, elpárolog a szürreális tudás ... és mi marad? Mi marad ?
„Találkoztam Antoine-nal és Désirével ... nekem más a véleményen] . . Ki ez az Antoine és Désiré? Az a fontos, hogy énekeltek" - elmélkedik a mű-sor fináléjában a Petőfi-versből előkerült hárászkendős kislány. S valóban, az, amit Antoine „tud" és amit Vízi is „tudott", az intellektuálisabb figura minden rejtélyes képessége is a társában egyedül meglevő képességre: az éneklés nagyon egyszerű, de nagyon emberi, érzelmekből fakadó és érzelmekre ható tudományára redukálódik. A Petőfi-vers hősnője nyilván tudja ezt: aki énekel, az érez valamit, s aki érez, az még nincs veszve .. . Désiré sincs veszve még (s vajon azonos- e Antoine-nal, vagy nem azonos?), amikor azt énekli: „Mondd meg Irén-nek, semmit se félek, mondd meg Irén-nek, én már semmit se félek ..." Most, ahogy elővettem és sorra meghallgattam a régi lemezeket, kazettákat, hogy végigkísérjem, új műsoruk felé, Désiré és Antoine útját, ez döbbentett meg hirtelen: a félelem. „Ecsédy várt, így még nem félt soha..." - vajon ezt a félelmet tovább mélyítette-e Vízi-Antoine „tudása", vagy inkább ura és gazdája, Vízi-Antoine elvesztésétől, önnön függőségé-nek elvesztésétől félt Désiré? - s fel-felötlött, különböző dalokban, szöveg-helyzetekben a bújás motívuma: bújjunk függöny mögé, bújj ide, bújj ide, kérlek ... hiszen az összebújás is menekülés, védekezés a félelem ellen.
„Mondd meg Irénnek, a nyolcvanas évek / semmit se félnek, bújj ide, kérlek ..." - a jóslat végére a lét szorongása, a két dalhős egzisztenciális félelme elmúlik; s a műsor végére érve Désiré, Cseh Tamás- Désiré már csak attól fél a mosókonyhában, hogy „Tíz év múlva ne ez a dal legyen ..."
A Jóslatot azok, akik az előzmények, előző dalok és műsorok ismeretében követik nyomon, élik át, nem tartják egységes, harmonikus produkciónak. Ha nem tudná az ember, hogy a prózai szöveget a meglévő dalok indikálták, akkor is úgy érezné: kicsit külön utakon jár itt a két szerző, Bereményi Géza és Cseh Tamás. Ez a próza, csapongásaival, szellemességeivel, szárnyalásaival és önismétléseivel, úgy tűnik: inkább rutinmunka, mint ihletett alkotás. Bereményi az elmúlt években a színpad, sőt: a film felé ment tovább, s bár most is kacérkodik a nyelvi játékok, az idézőjelesített közhelyek jellemző lehetőségeivel, ma már jobban izgatják a drámai összeütközések és a képi megjelenítés alkotó feladatai. Cseh Tamásnál viszont továbbra is, amikor énekel, vérre megy a játék, s amikor prózát mond: új kifejezőeszközöket keres. Cseh Tamás ütögeti akár dalbéli tíz fehér botjával az utat, keresi az új feladatot, nemcsak mint énekes és dalköltő, hanem mint színész, mint előadóművész is.
És ugye, meg vagyon írva: aki keres, talál. Bízzunk hát ebben a jóslatban.