Esküvő | Zelki János | Színház

Zelki János: Halottas ház

Canetti-bemutató a Katona József Színházban - kritika

Az utolsó pillanatban vagyunk. Pusztul, rohad, döglődik minden, kilehelni készül a lelkét. Korhadt gerendák tartják a plafont, mállik a vakolat, hallani szinte, hogy recseg-ropog az épület, nem tarthat már soká. Rozzant öregasszony csoszog a szobában, kalitkát ölel magához, benne egy rekedt papagáj károg. Dohszag árad. „A Gilz", a bérház tulajdonosnője nem lepődik meg már semmin. Betoppan az unokája, törékeny, szőke leány, s kínozni kezdi, ahogyan szokta. A halált emlegeti, a közeledő véget, szeretné, ha nagyanyja mielőbb kimúlna, s megkaparinthatná a házat valahára. Nagyokat rúg közben a fonott kosárba, hogy a kiszenvedett macska se tudjon nyugodni. „Ház, ház, ház!" - rikácsol a madár, hogy el ne felejtsük. Erről van szó: a HÁZ-ról.

Első darabját, az Esküvőt, 1932-ben írta Elias Canetti, de csak 1965-ben volt az ősbemutatója Braunschweigben; korai műveit sokáig nem engedte színpadon játszani, előadóestjein maga olvasott fel belőlük. Az Esküvő előadásait így aztán az addigra világhíres író szelleme lengi körül, különösen mára, mikor a Nobeldíjat is odaképzelhetjük mögé, pedig ezt a „Ház"-at még huszonhét évesen ácsolta, kirobbanó, nyers erővel, nem sokat törődve a kimunkálással; s megcsömörlötten a polgári léttől, rá akarta borítani az egész világra. Érvényesek mégis indulatai a nyolcvanas években, s durva zsánerképei sem idegenek tőlünk, ismerjük belülről a feldúcolt házat.

Az előjáték öt képe gyorsan pereg egymás után. Egy nagy reflektor mögött ül a szerző, és bevilágít néhány ablakon, hogy meglessük a lakók mesterkedéseit. Mindük forgat valamit a fejében, nem találni köztük makulátlant. Még fülünkben cseng az első kép rikoltozása: a gyermekként is halálosan számító leány követelőzése, a „kisunoka" gyűlölködését szinte élvező vénség gúnyos nevetése, keveredve a papagáj hangjával, mikor betol a színre egy gyerekkocsit a gimnáziumi tanár, s feleségével a házról kezd beszélni, amit az ő gyerekük örököl majd, ha életjáradéki szerződést íratnak alá az öregasszonnyal. A harmadik képben Anitát, a jobb házból való lányt találjuk a tükör előtt ülve, de nem a kezét kérő Peter kedvéért festi magát éppen, hanem mert meghívták az emeleti lakodalomba, oda készül; várhat rá a fiú, ha kedve van. A házra spekulál Max is a szomszéd lakásban egy üzletasszonnyal, bonyolult tranzakciókról álmodoznak, nem könnyű követni, a férfi kicsit gyáva, de végül ágyba viszi Gretchent. Haldoklik közben a házmesterné odalenn, s míg nyögdécsel fájdalmasan bolond, néma lánya, a férje a Bibliából olvas fel, Sámson történetét kántálja a filiszteusok palotájának összeomlásáról. Amíg olvas - úgy véli -, nem hal meg az asszony, s megspórolhatja a temetés költségét.

Ami a későbbiekben elkerülhetetlen, már itt sem hagyható említés nélkül: a pozsonyi vendégrendező Vladimir Strnisko színpadán mást látunk, mint amit Canetti megírt. Most még csak itt-ott, de jól észrevehetően. Nem oszlik részekre a játéktér a jelenetek számára külön-külön enteriőrrel, bejön inkább mindenki középre, szép sorban. A szereplők pedig el vannak torzítva, minden vonásuk sokkal hangsúlyosabb, mint az írott műben. Toni, az unoka kész inkvizítor, a tanárt a hitvese a földre pofozza, annyira utálja a tehetetlenségét, a leánykérés idilli pillanatában szajhává rúzsozza magát Anita, a macskamozgású szegény Max alig hiszi, hogy ő férfi, apa és lánya a házmesterlakásban a haldoklót ide-oda rángatja a nagy ájtatosságban. Utóbb érthetővé válik, mi ennek az oka, most még csak feltűnő, hogy egy sincs köztük, akit szeretni lehet.

Az alakok minden szava, mozdulata megmagyarázhatatlan, ha nem gondolunk arra: egymáshoz - főleg a más lakásban élőkhöz - fűződő viszonyuk esetleges és jelentéktelen. Az számít, hogy a házhoz tartoznak, annak szerves elemei, akár egy ablakkilincs vagy egy vécékagyló. A ház a világmindenség, mely végtelen, de nem határtalan, a ház az élet, az emberi lét. Nem lehet kitörni belőle. Ezt rögtön tapasztalja, aki megpróbálja még-is, gondoskodik arról Strnisko. Kitáncol-nak, kiszaladnak, kiugranak egy-egy szóra olykor - akár beszéd közben -, de azonnal visszapenderülnek, korlát lehet kívül, amit mi nem látunk, vagy ott áll valaki, s visszatuszkolja a kifelé vágyókat.

Az emeleti szalonzenekar polkát játszik s galoppot - Segenreich építési főtanácsos életének legszebb napja zajlik: férjhez megy Christa, a nagyobbik lánya. A vendégsereg keresztülviharzik a termen kurjongatva-malackodva, ropva a gyors táncot, az előjátéknak vége, az eskü-vőn vagyunk. Ettől azonban még nem változik semmi, ugyanúgy folytatódik önálló rövid jelenetekkel - megannyi egyperces-egyfelvonásos -, bemutatkozik bennük a díszes társaság sok jeles tagja. A meghívottak sem különbek a ház lakóinál, valamennyien bűzlenek a romlottságtól, nem csoda, ha Rosig koporsó-gyáros (azelőtt hullamosó), aki érzékeny a rothadás szagára, sűrűn fúj a levegőbe zsebben hordozható kölniszórójával.

Szennyes folyam ez az esküvő, egy bűnös áradat; a felszínre dobja és viszi magával az összes ázalékot, amit a piszkos kis patakok hordanak belé. A kéthárom szereplős epizódok egyike itt, másika ott éri el, a sorrend tetszőleges, nem egymásból következnek, inkább csak egymás után. Az örömapa rezignáltan nézi, amint nagy természetű felesége a házibarát Schön doktort szerelmével ostromolja, hogy aztán összekapaszkodva hármasban lejtsenek egy táncot; megvannak magukban, három üres ember. Ha volnának még kétségeink, eloszlatja Johanna asszony, s Schön után most az újdonsült vejére telepszik rá, azt sem kíméli. Kavarog tovább az örvény: özvegy Zartné, akit a többiek mimózának látnak, teszi a szépet diszkréten egy „idealistának". A férfi, Hol-dl, főszereplővé válik hamarosan, de róla nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy szereti, ha idealistának szólítják. A kis menyasszony támolyog be a háziorvossal, aki nyolcvanévesen is igen aktív, s női pácienseit nemcsak megvizsgálja - Christát is tizenkét éves kora óta „kezeli". A fertőnek lassan elképzelhetetlen mélységeibe szállunk alá, ahol az erkölcs nem egyszerűen romlott, hanem már nincs. Ezért történhet meg bármi - és meg is történik -, s ezért olyan természetes minden, ami taszít. A bájos ifjú asszony készségesen elígéri barátnőjét az öreg Bocknak, aki bemászik legott az asztal alá, hogy onnan csiklandozza Anitát, míg az beszélget a gügye egyetemistával, Segenreich Karllal. S akkor még hátravan a tüdőbeteg, harákoló patikus, aki szép, üde nejét könyörögve tukmálja a koporsós emberre, hogy elégítené ki végre, mert neki nem megy. Közben Segenreich, a ház építője minduntalan hajtogatja, hogy ő itt az apa, gyermekeit ő maga nemzette, de hogy mi jár a fejében, azt nem tudni pontosan, mert így folytatja: „Én építettem a házat, tehát férfi vagyok." (A házat egyébként egy pillanatra a tanárné is összetéveszti a gyerekével.) Ilyen lehet az állatorvosi egyetem híres beteg lova. Áll előtte Canetti tanár úr a.hosszú pálcájával, s rámutatva tályogokra, kelésekre, kinövésekre, szemlélteti a kórt a hallgatóságnak. Annyi a baj, hogy már nincs rá gyógyír, a folyamat visszafordíthatatlan, a beteg előbb-utóbb úgyis kimúlik. A konzíliumon azonban a rendező is ott van, és más a véleménye: megállapítja, hogy ez az állat döglött.

A darab itt már nem nagyon mozog magától, a szerzőnek egy „leleményre" van szüksége ahhoz, hogy a holtpontról továbblendítse, s hogy eljuttassa a végkifejlethez, az általános összeomláshoz. Egy földrengés a házat ugyanis végül porba dönti, rárogyasztva a benne lakók-ra, hogy pusztuljanak mind. Horch áll elő ezért, s bejelenti az elcsigázott kompániának: „Én most elindítok egy rend-kívül érdekes társasjátékot. . . Játsszuk azt, hogy ki mit tenne a másikért." Képzeljék el, hogy meginog a ház, s ki-ki megmentheti, akit legjobban szeret. Erőltetett ez a beavatkozás a dolgok menetébe, minden előzmény nélkül fognak a játékba, amely túlságosan kimódolt és didaktikus immár. Sorra kerül az összes megismert figura, s nem derül ki semmi új az eddigiekhez képest, legbensőbb titkaikat hiába tárják fel. „Lássák, hallják! Mit tesznek azért, akit a legjobban szeretnek?" - harsogja Horch, s egyenként szólítja őket.

Valamiért hisznek az Idealistának, engedelmeskednek neki. Követik a szavát, mint egy felsőbbrendű lénynek; lehet, hogy a kívülállást respektálják odaadó hittel, irigylik és csodálják, legszebbük, a patikusné belé is szeret, ő meg tán csak unalomból, tán mert az író egy szeszélytől hajtva ide csöppentette, eljátszik velük, élvezi a hatalmat fölöttük. S amikor a föld valóban megrezdül, kibillen a csillár, és ledől egy gerenda, halálra válnak, látva beteljesülni a próféciát.

Vladimir Strnisko eddig a pontig Canetti darabját rendezte, még ha olykor eltért is az írott szövegtől, vagy beleérzett olyasmit, ami abban nemvolt. Ennyi szabadság jár a rendezőnek, az eredeti mű szelleméhez hű alkotó újragondolás meg is kívántatik. Itt azonban másképpen folytatja, és majdnem igaza van. Ami aggályunk volt közben (a koncepciót illetően), hamar eloszlik, a szálakat visszafelé gombolyítva mindent megmagyaráz az, ami a végén történik, illetve nem történik. A ház ugyanis a színpadon: nem dől össze.

Ezzel aztán a kör bezárul, és megértjük, hogy nincs mit tenni. A leomló házfalak csak a tényleges halált hozzák, az erkölcsi pusztulástól egyúttal megkímélnek. Hiszen akit egy tőle független, külső katasztrófa ver le a lábáról, annak lehet még egy szikrányi reménye, az nem okvetlenül elveszett, az kaphat még feloldozást is, s bebocsáttatást a mennyekbe. Strnisko viszont nem kegyelmez, a megváltást nem zúdítja rá a népre. Nem véletlen, hogy az előadás alátámasztott szobában játszódik már az elejétől, eleve repedtek a falak, még a földindulás előtt. Architekturális kérdésekkel a rendező nem foglalkozik, nem érdekli, állva marad-e a ház, ezek az alakok itt egytől egyig régóta hullák, akár meghalnak, akár nem. Ennek látványossá tételéhez kellett az összes nőt és férfit lelkileg megnyomorítani még inkább, mint a szerző, hadd lássuk, hogy ezek már „készen vannak", ha leszakad a ház, az már tautológia.

A fény azért kialszik, és a félhomályban a násznépet jobbra-balra tereli a félelem, mialatt a láthatatlan zenekarból kiválik egy ember, s elébük állva csöndesen fölkínálja hegedűjét, de észre sem veszik, vánszorognak tovább, elhagyják a házat, nem akar már senki se játszani. Olyan üres szemekkel és könnyű léptekkel osonnak ki, mintha álmodnák csak saját életüket, s olyan mélyen, hogy abból nem lehet ébredni. Ez a holtak kivonulása.

Ahhoz, hogy ezt a - tán Canettiénál szebb - gondolatát a rendező megvalósíthassa, el kellett hagynia a darabból néhány ott fontos, itt fölöslegessé vált dramaturgiai elemet. Nincs értelme viszszahozni a végére a tanárt a feleségével, hogy „leejtsék" a gyereket a lyukon át a mélybe; a félbolond Karlt sem érdemes hagyni lezuhanni frissen szerzett arájával, az egészen bolond Pepivel, rá a haldokló házmesternére; elég az örömapát el-tüntetni kívül, minek lássuk, ahogy agyon-üti az ifjú pára nehéz karosszékkel; nincs szükség megölni senkit, kivéve egyet: a szép patikusnét, Monika Gallt. Az ő fizikai halála azért indokolt, mert nem teljesen romlott. Kívánja ugyan, a férje tér-jen mielőbb örök nyugovóra, de amíg él, nem enged senki csábításának, s bár Horchot szereti, az egy idealista, attól csak tisztább lesz. A patikus hát megfojtja, épp amikor Monika szeretkezni hívja, férfiereje, ami máshonnan hiányzik, ujjaiba szökött mind. Ez a furcsa nász a lakodalom csúcsa. A szexualitás, amely különféle, szemérmes és szemérmetlen, diszkrét és közönséges pozitúrákban végigkíséri a darabot - és sokkal intenzívebben az előadást -, itt csorbul ki végképp.

Nagy árat fizet azért Strnisko, hogy az alapeszmét - kétségkívül következetesensikerült végigvinni. Canetti ugyanis jobb drámaíró. Amit elkezd, azt szívesen be is fejezi, nem hagy mindenütt elvarratlan szálat. Hiányzik így a Maxék üzletelése a végén, ahogy az összeomlásból is hasznot akarnak húzni, suta kissé az öreg Gilzet meg a házmesternét csak a hangszóróból hallani, nem is szólva a legnagyobb látványosságról, amit a szem jobban kívánna, mint a lélek: az ingatag alapokon álló, mocskos építmény leroskadását.

Ha már a rendező úgy határozott (vagy a szűk színpad technikai adottságai nem tettek lehetővé mást), hogy egyetlen helyszín van, Khell Csörsznek nem maradt sok választása a díszlet tervezésekor, s az esküvői kép mellett döntött, azt rendezte be. Az előjáték szereplőinek, kevés bútortologatással, szintén itt jut hely, és elhisszük, hogy saját lakásukban vannak. A pusztuló világ vízióját kiegészítő nyűtt bútorok és düledező falak úgy keltenek rossz érzést, ahogyan kell. Szakács Györgyinek nehéz dolga volt, ha nem akart az előjátékban egyformán szakadt, rongyos ruhákba bújtatni mindenkit, az esküvői képben pedig frakkba, cilinderbe.

Ha egy darabban huszonnégy szerepet kell kiosztani, az általában nagy gond egy társulatban. De nem a Katona József Színháznál. Itt olyan színészek játszanak néhány perces szerepeket, mint Cserhalmi György, aki a jóképű, de kényes idegzetű s kétes nemiségű Maxot alakítja harmonikusan koordinálatlan mozgással; Papp Zoltán, aki a kioktatóan fölényes, majd szánalmasan gyáva Thut tanár; Bán János, aki a leánykérés intermezzójában egyszerre Svejk és Don Quijote egy szemvillanásra. Gobbi Hilda az első jelenet Gilz anyójaként úgy tud nevetni, hogy csoda, ha a ház össze nem dől azonmód.

A színészek egyébként is a darab és a rendező közé szorultak. Canetti igazi szerepet nem kínál, Strnisko pedig nem nagyon ismerheti őket. Így magukra maradva azonban csodát művelnek. Básti Juli nem sokat szól, viszont néz - és jár. A fesletté vált Anita tőle lett jelentős. Sinkó László, az örömapa, végig be van csapva: a felesége, a barátja, a gyermekei, még a ház is cserbenhagyja. S minthogy mindezt bizonyára tudja, önmagát ámítja. Nyugalma csak álca, bármikor robbanhat. Ziccerszerepet kreált magának Máthé Erzsi az örömanyából, akinek idomai vannak. A Schön doktorral és a kis vejével úgy eljátszadozik, mint macska az egérrel. Ahogy megmarkolja egy démoni sikollyal a pezsgőspoharat, ahogy a lábát rakná a fotelra, de meggondolja közben, az a fülledt erotika két ízléses példája. A három testvér közül Szirtes Ági mintha kalodába lenne zárva az esküvői ruhával, Vajdai Vilmos fejlődésben visszamaradt Karija tökéletes, ahogy idétlen, de kicsit többet disznólkodik, mint kéne. Csonka Ibolya a legnehezebbet kapta: gyereket kell játszani. Attól jó a sértett duzzogása, hogy nem affektál, nem gügyög. Amilyen szigorúan néz a felnőttekre, attól meg is javulhatnának. Benedek Miklós házibarátja nem élvezetből jár ide, inkább bosszúból, Gelley Kornél egoista patikusa csöndességében is a legundorítóbb köztük, ami nagy szó, Ujlaki Dénes a koporsógyáros, aki nem bírja a többiek szagát, pedig ő hullamosó volt, képzelhetni, az oszlás hogy bűzlik, ha ennyire csavarja az orrát, Mádi Szabó Gábor vénséges kujonja végigtámolyogja az egész esküvőt, esettségében is ellenállhatatlan. Udvaros Dorottya patikusnéja férfi nélkül él, azt jól mutatja, s azt is, ahogy a kanok közeledését mégis elutasítja, mert él még a férje, nem akar meghalni. Máté Gábornak eleinte csak idealista szelleme van jelen, alig avatkozik be, a kínosan unalmas „társasjátékban" monoton és hangos, nem ő tehet róla, nincs az kitalálva, a végén újra elegánsan száll ki a „buliból".

Kis túlzással szólva, a színészek a „körülmények" ellenére csinálnak jó előadást, rossz rágondolni, mi lett volna, ha Strnisko nem itt rendez Canettit. Sose tudnánk meg, hogy ebben a házban halottak élnek.