Koltai Tamás: Góc

Makszim Gorkij: Barbárok - kritika

A rendszerváltás utáni szellemi leépülés egyik első jele volt, hogy a Gorkij fasor nevét megváltoztatták. Történetesen ebben az utcában székel egy színházi szervezet. A jelenség ijesztő, független attól, hogy a névváltoztatás egy névváltoztatást változtatott vissza, amelyet szintén megelőzött egy névváltoztatás, azt egy másik és így tovább. Ez maga a közéleti idiotizmus. Berlin újraegyesítése után kinevették volna azt, aki a Maxim Gorki Theater nevét meg akarta volna változtatni. Talán ha nálunk is Maximnak írnák (megteszik), esetleg angolosan Gorkynak, mint legutóbb a moszkvai Formalny Színházat (és Tschaikovskynak írnák Csajkovszkijt), meg hangsúlyoznák, hogy nem volt jó elvtárs, kifejezetten rossz elvtárs volt, általában nem értett egyet, aminek hangot is adott, és sok időt töltött emigrációban, akkor esetleg sikerülne megszabadítani a szovjetbolsevik gyanújától. A gyanúval természetesen széles körű nem tudás párosul, az országlakosság túlnyomó többsége azt kérdezné, ha egyáltalán kérdéspozícióba jutna a témával kapcsolatban (ami gyakorlatilag ki van zárva), hogy ki a csöcs az a Gorkij (a formula copyrigthja: Török Ferenc, Moszkva tér), mivel húsz éve nem adják ki, könyvesboltban nem kapható, iskolában nem tanítják. Ami az utóbbit illeti, jó társaságban van, például Kertész Imre Nobel-díjáról annak idején számos gimnáziumban egyetlen szót sem ejtettek magyarórán (nevek és címek a szerkesztőségben).

Egy ilyen országról szól a száz éve írt Barbárok, teljesen mindegy, hogy mi a neve, Orosz vagy Magyar. Töppedt, sivár és bunkó. A darab nem azért működik ma is, mert ma is van polgármester, aki erkélyoszloppal torlaszolja el az utcát a háza előtt, és azért nem építteti újjá a hidat, mert az ő tulajdonában van a komp - a vicces felszín hasonlósága miatt nem érdemes aktuális klasszikusoknak tapsikolni -, hanem mert a viszonyok mélyét, az életproblémákban megjelenített társadalmi problémát ábrázolja áthatóan. Az emberi tenyészetet. Ahogy az egyik szereplő mondja, a gócot. Ez nem áhá-élmény, amelyen megszakadunk a nevetéstől, hanem siralmas fölismerés, amelytől nem kell ugyan letargiába esnünk (igénybe vehetjük mindenkori kaján fölényünket), de a szájunk íze azért keserű lesz a végén. (Mint a szerző - írói - nevének jelentése. A nevet a Peskov helyett vette fel, mintha sejtette volna, hogy szovjetgyanús „ov" végződéssel végképp nem lesz esélye a XXI. század Magyarországán.)
Mérnökök jönnek vasutat építeni egy távoli kisvárosba (talán éppen oda, ahol a Farkasok és bárányok című most játszott Osztrovszkij-darabban még csak a vonalkijelölés hírére panamáznak a földekkel, harminc év telt el, stimmel, ez a kelet-európai tempó, ennyi kell ahhoz, hogy Gorkijnál eljussunk a talpfákkal való korrupciós üzlet stádiumáig), de a munkáról kevés szó esik - az egyik inzsenyér ugyan pár percig mintha tervrajzon szöszmötölne -, annál több a mézsörről, a horgászatról és a szerelemről. A város legúribb házába elszállásolt két mérnök - egy fiatal nős és egy középkorú nőtlen férfi - inkább átvilágítja, mint felforgatja a pállott környezetet, ottlétük úgy működik, mint a katalizátor, kimutatja és éles fénybe állítja mindazt, amiről többé-kevésbé mindenki tud, a családi erőszakot és a szerelmi sóvárgást, a pénzen vett vagy pénzre váltani szándékozott kapcsolatokat, a hatalmaskodás, az önzés, mindenekfelett pedig a mérhetetlen üresség és mihasznaság arzenálját. A Barbárokban nincsenek titkolt viszonyok, mindenki tudja, ki kiért lett öngyilkos, ki kit jelent föl, kik szerelmesek a rossz házasságban élő szépasszonyba, az érkező fiatal mérnök és a felesége közti elhidegülés is a nyilvánosság előtt zajlik. A leplezetlen kiüresedésnek ez az általános drámája, a pletykaéletforma életprogrammá emelkedő eluralkodása kis konfliktusokat teremt ugyan, sőt egy ember bele is hal a tévedésébe, de lényegében nem történik semmi. Nincs tanulság, nincs önvizsgálat, és végképp nincs katarzis. Az értéktudatot nélkülöző élet kiúttalan. A mai magyar társadalom válságdrámáját ritka lényeglátással írta meg 1905-ben Makszim Gorkij.

Még Gábor Andor ősrégi fordítását is alig kellett átsimítani, legföljebb húzni belőle - Fodor Géza utolsó dramaturgiai munkája volt a Katona József Színházban -, és rendezőként Ascher Tamást a szöveg mellé rendelni. Az emberi együttélés szövevényét s benne a legkülönfélébb érzelmi és ideggócokat ma egyedül Ascher tudja polifonikus hangszerelésben bemutatni. Lehetnek nála metszőbb boncnokok és sejtanalízist készítő laboratóriumi preparátorok (kevesen), de a szerves létezés teljességének és ellentmondásos gazdagságának komplexebb megjelenítésére nálunk senki sem képes. Ahogy a két mérnök, Máté Gábor és Nagy Ervin összeszokott pingpongjátékosként egymásnak szervált laza szóömlennyel lekezeli az őket fogadókat, abban azonnal megpendül az értelmiségi kívülállók „felsőbbrendű" fölénye. Máté mindvégig megőrzi az iszákos agglegény kiégettségét és cinizmusát, akit - alig komolyan vehetően - föltüzel egy romantikus fiatalasszony. Nagy Ervin egy ideig elhiteti, hogy Jegor Cserkun - parasztból lett értelmiségi - nyersesége és nyíltsága valódi értékeknek és céloknak nyit teret, de ezekről később kiderül, hogy nem léteznek: férfiassága, szolidaritása, amellyel megvédi a gyöngéket, elnyomottakat, csak külsőség, rutin. Egy tarhálónak - a tipikus agresszív lecsúszottat játszó Rajkai Zoltánnak - pénzt ad, de a karitatív gesztus tartalmatlansága lelepleződik, amikor a megvető arisztokratizmus - a hidegen lekezelő Jordán Adél képében - kioktatja annak fölöslegességéről.

Csupa markáns portré: a Cserkun megalázott feleségét sápadtság helyett a ragaszkodás energiájával, mintaszerűen játszó Tenki Réka, a rezonőri bölcsességre egy életen át tartó semmittevéssel jogot formáló háztulajdonosnő szerepében kitűnő Szirtes Ági, az érdekházasság kellemetlen klímáját pontosan megjelenítő Takátsy Péter és Pelsőczy Réka. A felnőtt gyerekeit kínzó polgármester családi létállapotáról (látnivalóan közös a génállományuk!) valóságos pszichofizikai háttértanulmányt ír Ujlaki Dénes, Elek Ferenc és Tar Renáta. Dankó István - némi szöveghúzásnak is köszönhetően - a jövő hírnöke diák szerepében prímán elkerüli a csehovizálást. Bán János a becsületes feljelentő és dilettáns riasztó páriája. Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Szabó Győző, Kovács Ádám, Tóth Anita hibátlan karakter a csoportképben. A rejtett bomba a történetben Nagyezsda, a romantikus regényeket olvasó és hasonló szerelemre vágyó fiatalasszony. Ónodi Eszter egy tüchtig liba tökéletes modellje: kisvárosi manöken, leplezetlen férjgyűlölő és a kiszemelt férfi arcába bámuló szelíd vámpír, aki fékezhetetlenül halad célja és végzete felé. Férjét bámulatos testi-lelki metamorfózissal, a gusztustalan elhanyagoltságból fokozatosan kikupálódva játssza Fekete Ernő, mint aki összekapja magát, mert a nemtörődömség látszata ellenére ragaszkodik a számára veszni látszó nőhöz. Aztán amikor nem tudja megmenteni, sandán odakucorodik a közös rémületben vagy inkább megalkuvó egymásra utaltságban a pamlagon összepréselődő társasághoz. Ascher az első kép hőségtől zsíros, méhdöngéses, tunya álidillje után a végén a tél fogvacogtató szelét bocsátja rájuk kívülről. Ítéletidő van.

Élet és Irodalom LII. évfolyam 47. szám, 2008. november 21.