Bán Zsófia: Látványszínház, avagy az abszurd harsány bája
Ivanovék karácsonya - kritika
Akik az Ivanovék karácsonya című darabra úgy ültek be, hogy azt hitték, hogy a) modernizált Csehov-verziót vagy b) újkemény újorosz újrealista/szürrealista vagy esetleg c) szalondrámát fognak látni, azoknak csúnyán csalódniuk kellett. Ha azonban valaki a) nagyjából tudta, hogy mire ül be vagy b) nem voltak különösebb prekoncepciói és csak hagyta magát elbűvölni, annak nagyon jó estéje volt.
Gothár Péter nem először bizonyítja be mesterfokon, hogy a színház nem csak beszéd, mozgás és látvány, hanem Gesamtkunstwerk, amelyben mindezen elemeknek egyenrangú szerepe van, s amelyben úgy kell kapcsolódniuk egymásba, mint finommechanikában az aprócska fogaskerekeknek. Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij Ivanovék karácsonya című fergeteges, abszurd színházának színrevitelekor azonban talán mégis a látvány az, ami dominál - és itt nem csak az ismét telitalálatos díszletére gondolok, amely kisebb fülkékre, afféle mini-Wunderkammererkre felnyitható feketetáblaparavánból áll, amelyre a történet egyes jeleneteit előre felrajzolták. Hanem arra, hogy a futurista költőként indult, s 1941-ben egy büntetőtábor felé menet elpusztult, orosz avantgard szerző darabjának megrendezésekor Gothár bemutatja, milyen az, amikor nemcsak a szöveg és a cselekmény, hanem maga a látvány, az egész elénk tárt világ is abszurd. Például, a rendezés egyik abszolút bravúrjaként, egyszer csak felülnézetből - mintegy isteni perspektívából - nézünk egy-egy jelenetet, és tulajdonképpen az egész darab egy nagy perspektívaváltás, ami idéző- és kérdőjelek közé teszi a realizmust, illetve magát a valóságot. Miközben a darab keveri az abszurd, futurista, szürrealista és expresszionista elemeket, egyúttal utal az orosz klasszikus irodalom kulcsmotívumaira is, a bűnre, a bűntudatra, a bűnhődésre és a megváltásra, ami jelen esetben maga a halál.
Mindeközben telik-múlik az idő (az időnk), amit egy falióra ingája folyamatosan és könyörtelenül jelez. Ivanovék (vagy Puzirjovék?), azaz "a Család" karácsonyra készülődik, s ezalatt egy szörnyű bűntény történik, a dada baltával lefejezi az egyik gyereket, mely pillanat elszabadítja a darabon eluralkodó féktelen grand guignol-játékot, amit a szöveg abszurd humora csak tovább fokoz (fordította Baka István). Aztán van még nyomozás, bírósági tárgyalás, elmegyógyintézet, kivégzés és öngyilkosság, s mindeközben a nézők el- és felszabadultan röhögnek (kivéve persze azokat, akik kitartóan azt dörmögik az orruk alá, hogy "nálam pedig legyen cselekmény").
A szerző nyilvánvalóan a hagyományos ábrázolásmód kötöttségei és sztereotípiái, valamint a közönség elvárasai ellen lázad ironikus-gunyoros módon (dráma kell nektek? hát tessék! látni, nézni akartok? hát tessék!), valamint a nyelv logikája, illetve béklyói ellen, ami az emberi gondolkodást és cselekvést rabságban tartja. S aki nem hagyja magát belevonni ebbe a fergeteges játékba, az jobb, ha vissza se megy a második felvonásra. A színészgárdából kiemelni senkit sem lehet, mert mindenki felsőfokon teljesít: Fekete Ernő és Pelsőczy Réka pompás párost alakítanak mint apa és anya, Szirtes Ági, Lengyel Ferenc, Elek Ferenc, Mészáros Béla, Jordán Adél, Kovács Lehel és Pálmai Anna groteszk-szürreális gyerekek, Mészáros Piroska (e.h.) sajnálatra- és szeretetreméltóan bumfordi gyilkos dada, és soha jobb fenyőfa-alakítást nem fog e kerek földön senki se látni, mint amilyet Takátsy Péter nyújt a nagyérdeműnek (a karácsonyfakivágás- és állítás jelenet külön kis expozét érdemelne). Szóval, csak az menjen a Katonába (Kamrába), aki ilyet szeret. De aki, az nagyon menjen.
Kultura.hu, 2007. november 29.