Zappe László: Disszidensek
Kukorelly Endre: Élnek még ezek? - kritika
Dőlnek a színpadokra és a színpadokról az új magyar drámák. Jórészt hála a Katona József-pályázatnak, amellyel a miniszter és apparátusa szorgosan dicsekedett, amikor még sehol sem voltak az eredményei. Most, amikor be lehetne söpörni a sikert, mintha rég elfelejtették volna az egészet. Úgy látszik, a hivatalt csak addig érdekli egy ügy, amíg a pénzt odaadják. Hogy aztán mi lesz vele, belőle, azzal nemigen tud mit kezdeni.
Holott a buzgóbb tájékoztatás azért sem volna haszontalan, mert azért pályázaton kívül is mutatnak be új magyar műveket. Hamvai Kornél Castel Felice című darabját történetesen nem találtam a pályázati listákon. Úgy tetszik, a Radnóti Színház pusztán azért mutatta be, mert jónak látta. Úgy érezte, tud vele valamit kezdeni. Netán még mondani is. Nyolc magyar emigráns, illetve disszidens tart a Castel Felice nevű óceánjárón Ausztráliába. Mindenki más múlt elől menekül, de mindenki boldogabb jövőt vár. Aztán a múlt közéjük furakodik. Az egyik utas férje gyilkosát véli felismerni közöttük.
Hamvai Kornél gyakorlott, kicsit túlságosan is könnyű kezű drámaíró. Hosszan, de poénokban gazdag replikákban mutatja be a menekülőket, akik váltakozva mondanak igazi szellemességeket és kabarévicceket. Lehet mulatni, míg arra várunk, hogy kiderüljön, mi végre is vagyunk a színházban. Aztán hol feszülten, hol feszelegve leshetjük, miképpen keveredik ki a társaság, illetve az író a kínos helyzetből. Utóbbi ügyesen egyensúlyoz a krimiizgalom és a súlyos történelmi téma kettős terhe alatt. A hajón ugyanis egy volt ávós is menekülne a múltja elől – ő kerül a gyilkosság gyanújába. A krimibe az elmúlt évtizedek magyar történelmének egyik igen izgalmas morális kérdése keveredik bele. A cselekményizgalomnak, hogy ki öl, illetve ölt meg kit, erkölcsi izgalommal kellene telítődnie. Az író azonban mindkét kérdéskörben a titokzatosság jótékony homályába menekül. S ez inkább megfutamodásnak, mintsem az "ítélet nincs" bölcs belátásának tetszik.
S ez az előadáson is érezhető. Az persze rendben van, hogy Horgas Péter díszlete hatalmas hajót sejtet az apró színpadon, s az is helyénvaló, hogy a rendező meg sem kísérli a hajó valóságos életét, az ezerkétszáz utas nyüzsgését érzékeltetni. A nyolc magyar itt egyedül, egymás társaságába zárva utazik. Benedek Mari ruhái természetesen illenek viselőikhez. A szerepek értelmezésével azonban éppen a fontos figurák esetében gyűlik meg a rendező, Valló Péter és a színészek baja. A szereplők egy részének ugyanis a világon semmi köze a drámához, éppen csak ott vannak. Velük nincs gond. Marjai Virágot csöppet sem zavarja egy szórakoztatóipari ostoba lúd romantikus ábrándozásának harsány megjelenítése. Bálint András és Csomós Mari egy együtt megvénült házaspár kapcsolatának széles érzelmi skáláját hozza színre, folytonos huzakodásukban bensőséges összhang és végképp leküzdhetetlen idegenség váltakozik. Szávai Viktória ártatlan és értetlen áldozat. Az ő sorsa legalább világos: semmiképpen sem hihet többé szerelmének, akár igaz a vád, akár nem. Szombathy Gyula remek, amíg vaksi kabaréfigurát kell adnia, bosszúéhes félőrültként már nem igazán hiteles. Kováts Adél nem tehet mást, mint hogy mélységes titokzatosságba burkolja a vádat megfogalmazó asszony indítékait. Márton András meg mintha maga sem ismerné a titokzatos vándor titkát. Szervét Tiborról pedig a leleplezett ávós szerepében lehet látni, hogy nem lehetett gyilkos, de azt nem, vajon a szerep szerint vagy a szereppel folytat kínos küzdelmet. Lélektani hitelű a végletes elbizonytalanodás rajza, de nem tudni, milyen ember van mögötte. Igaz, ezt valószínűleg a szerző sem tudja.
Kukorelly Endrének a Kamrában bemutatott darabjában – melynek megírását támogatta a minisztérium – is szerepel egy disszidens ávósféle, bár mindössze "büdös kommunista zsidóként" jellemzi önmagát. Ő nem főszereplő, családjával együtt csak viszonyítási pontként segít egy karácsonyesti összejövetelen bemutatni egy régi pesti polgárcsalád életét és gondolkodásmódját, amelyet különben mintegy önéletrajzi emlékezésként ír le fülünk hallatára a família legifjabb férfitagja. Írja és szerepli önmagát. Ásatag dramaturgiai újítás Pirandellótól. Amúgy a környezetrajz, a szereplők és kapcsolataik felvázolása hasonló hoszszan folyik, mint Hamvai darabjában, csak kevésbé mulatságosan. Hanem amikor ezzel végeznek, nem kezdődik el történet, hanem az összes szereplő szárnyakat ölt, Bodor Johanna koreográfiája szerint vonul, különféle alakzatokba helyezkedik és versben beszél.
A második részre átrendezik Ignatovity Krisztina játékterét, sőt a nézőteret is, az ünnepi vacsoraasztalt üljük körül. Az étkezés előtt a disszidens kommunista lányától megtudjuk, hogy a történetet író fiatalember által szerette volna elveszteni a szüzességét, csak hát már erre sincs idő. Evés közben a harapós kedélyű családfő kötözködésével hazaüldözi ostoba vejét és családját, miközben a fiatalabbak többször elismétlik a darab mondandójaként is funkcionáló címét: Élnek még ezek? Vacsora után pedig az első részben karácsonyfát díszítő másik vő nőügyét tárgyalják meg. Ekkor földereng egy gyanús telefonhívás az előadás elejéről. A semmit keretbe is foglalták.
Hanem az előadás még sem semmi. Máté Gábor rendezésében a Katona színészei eleven figurákat hoznak elő a készletükből, valamint Ignatovity Krisztina kort érzékletesen idéző viseletei jóvoltából. Ujlaki Dénes régi vágású, mord nagypapa, Máthé Erzsi áldott lelkű nagymama, Tóth Zoltán most is a megtestesült melák ostobaság, Bertalan Ágnes meg a kimért asszonyi szolidaritás. Bán János kínosan magyarázkodó férj, Pelsőczy Réka sértett feleség, Bodnár Erika sokat látott, okos nagynéni. Az egyetemista Érsek-Obádovics Mercédesz egy szemérmes, a még szintén tanuló Sipos Zsuzsa egy öntudatosan koraérett és kétségbeesett kamaszlányt alakít. A vendég Csonka Szilvia meg valóságos csoda a legkisebb gyerek szerepében. Vajdai Vilmos úgy bújik bele az önmagát, illetve a róla kialakított előítéleteket brutálisan vállaló zsidó bőrébe, hogy azt közben el is tartja magától. Tóth Anita a férjétől mindenben különböző, ám a rá ernyedetlen elszántsággal tapadó feleséget adja emlékezetesen.
Egyáltalán mindenki mindent emlékezetesen csinál. Bodor Johanna is éles karaktert szab a hatvanas években – merthogy minden jel szerint akkor játszódik a darab – már meglehetősen anakronisztikusan forradalmárkodó háztartási alkalmazottnak, és Mészáros Béla is érzékenyen jeleníti meg az írogató, a család jelenével, múltjával bizonytalanul számot vető kamaszt.
Ahogy a szöveg, a cselekmény, a történet kínos emléke halványul, úgy javul az előadás a néző emlékezetében.
Népszabadság