ISZAPBAN
Nincs különbség az egyes generációk között...
A nép ellensége azok közé az Ibsen-drámák közé tartozik, amelyek legfeljebb a drámaíróra vonatkozó fejezet apró betűs részében szerepelnek a középiskolai tankönyvekben. Nem is játsszák túl gyakran nálunk, a színházi emlékezet az 1974-es, Szinetár Miklós rendezte előadást őrizte meg elsősorban, Kállai Ferenc és Őze Lajos főszereplésével. Hogy akkor hogyan olvasódott rá az 1970-es évek Magyarországára, nem tudom, azonban az, ahogy Zsámbéki Gábor rendezése a mai Magyarországra ráolvasódik, majdnem olyan ijesztő, mint az ország, amelyben élünk. És ebben a direkt ráolvasási szándék legalább annyira benne van, mint az, hogy bizonyos darabok egy másik helyen és egy másik időben puszta szövegként is úgy szólalnak meg, mintha arra a helyre és arra az időre íródtak volna. (Az előadás Kúnos László újrafordítását használja.)
A műsorfüzetben közölt feljegyzéseiből és a szintén ott szereplő Orbán Ottó-versből (A dán királyi számvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról) úgy tűnik, hogy Zsámbéki az előadás egyik hangsúlyos pontjának a „fiatalok" (a darabban Hovstad és Billing) hataloméhségét és korrumpálódását szánta: „lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is (...), a tiszta lap, amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele", de csak „rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból" - hogy a verset idézzem.
Ebben az előadásban azonban nincs különbség az egyes generációk között, valamilyen módon és mértékben mindenki részese és felelőse annak a folyamatnak, amelyben két óra alatt eljutunk az első felvonástól, egy értelmesen működő társadalom illúziójától az előadás végéig: a reménytelen iszapbirkózásig. Még a következő generáció, Stockmann doktor kisfia is a végén ebbe, az előző nemzedékeknek köszönhető iszaptengerbe bukik bele.
Nem kivétel a nép barátjából lett nép ellensége sem, mert az orvos hiába mond igazat, ha azt nem jól mondja, ha kíméletlen, arrogáns, és nincs jó értelemben vett taktikája arra, hogy ezt az igazságot lenyelhetővé tegye. Azzal, hogy nesztek, ti, állatok, itt van, nem mintha reménykednék benne, hogy fölfogjátok, nehéz híveket, de legalábbis támogatókat szerezni. Igaz, Fekete Ernő doktora sem innen indít, hanem az önmagával és a körülötte élőkkel összhangban élő, tetterős és életvidám orvostól, és ezt a tetterőt egy ideig még fokozza is az igazától való megittasodás. A fordulópont azon a népgyűlésen következik be, amit ő maga hív össze, és ahol testvére, a város polgármestere, a maga jól bejáratott politikusi eszköztárával legyőzi. Kulka János Peter Stockmanja magánemberként tulajdonképpen nem is létezik: úgy öltözködik, mintha aludni is vasalt ingben, nyakkendőben indulna, és az öccse kinyúlt, sárga pulóverét talán még közvetlen életveszély esetén sem venné fel (a jelmezek Szakács Györgyi munkái); viszolyog egy játékmackótól, ennél jobban már csak egy hús-vér gyerektől, de ha a PR úgy kívánja, üdvözült mosollyal az arcán akár meg is csókolja. Racionális és szakszerű, miközben hisz a saját, helyi mindenhatóságában, azt akarja, hogy a városnak kizárólag ő lehessen a jótevője, és megsértődik, ha e poszton bárki más is képbe kerül.
Azt, hogy a gyűlés az a pont, amikor a dolgok végletes és végleges fordulatot vesznek, a városlakók megjelenése is jelzi. Addig ott állnak a háttérben, fél sötétben, ki egy kicsit előbbre, ki hátrébb, hogy csak a körvonala látszódjék. Aki belép a jelenetbe, az közülük lép ki, és két felvonás között segítenek átpakolni a néhány egyszerű bútordarabbal berendezett színpadot. Itt azonban több értelemben is megmutatkoznak. Egyrészt mert különböző magasságú fémszékekre ülnek, amitől mintha egy stadionlelátóról néznék a gyűlést (a díszletet Khell Csörsz tervezte), másrészt mert ebben a jelenetben videotechnikát alkalmaznak. A legtöbb nevetés ekkor hallatszik a nézőtéren: ahogy Kulka János szónokol, teljesen mindegy, hogy mit, nem arra figyelünk, hanem a mellette pergő kampányfilmre, amelyben öreg nénit kísér át az úton, megnyit, elvegyül, mindenütt ott van, vagy ha mégsem, gondterhelten mereng a város jövőjén. Aztán jönnek sorra a helyi potentátok: a pozícióba kerülés lehetőségét felismerő újságíró (Ötvös András), a meglévő pozíciójához ragaszkodó nyomda- és háztulajdonos (Bán János). Azt mondják a városlakóknak, amit hallani akarnak, és úgy, ahogy a saját érdekeik kívánják, működik a politikai gépezet, és mire Stockmann doktort engedik szóhoz jutni, már se neki, se a tényeknek nincs esélyük.
A nép, az istenadta nép pedig szintén egy-egy kinagyított arcban (Bodnár Erika), egy-egy odaordított mondatban (Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás) reagál, éppen úgy, ahogy azt várják tőle, és éppen úgy, hogy attól Stockmann doktor nem csak a népet, de a demokráciát is elátkozza. Miközben a felesége (Rezes Judit) a maga biztosan kitartó hűségével és szeretetével, de a már megtapasztalt létbizonytalanságtól rettegve nézi, ahogy a férje és vele együtt a család is kizáródik a közösségből. Van azért ember, aki úgy marad kívül az ellenséggyártáson, hogy nem közvetlen családtag, mégis tisztán látó és együtt érző ember: Horster kapitány, akit Lengyel Ferenc játszik.
Több optimizmusra nem is igen ad lehetőséget ez az előadás. A végére kerülnek véres disznólábak, és iszap minden mennyiségben. Aztán a tapsrendre jut még valami: két takarító, akik - miközben a színészek a jól megérdemelt visszatapsokra jönnek ki újra meg újra - partvissal terelgetik vissza a nézőtérre kifolyó iszapot a színpad közepébe épített lefolyóba. Valakinek, valamikor majd ezt is el kell takarítani. De hogy ki lesz az, azt sem Orbán Ottó nem írta meg 1999-ben, sem Ibsen 1882-ben.