ÖTVEN ÉV SZATYORBAN
...brutálisan naturalista, lényegre törő a kilátástalanság ábrázolásában.
- Jánosom le se tagadhatná ezt a fiút - csípi el véletlenül recenzens egy idősebb színészkolléga dünnyögését a szűk lépcsőn torlódva. És csakugyan attól válik élővé a darab, hogy a Bánok két színészgenerációja harmonikusan dolgozik ugyanazon figura életre keltésén. Bán Jánosnak ki tudja, hányadik ez az áhítattal megformált, szerencsétlen egzisztenciák közül. De Bálintnak ez lehet az első szerepe, és telitalálat, hogy játékában nem a kétségbeesetten nyeldeklő ádámcsutka, vagy a hatalmas szemek feszült repdesése duplikálódik, hanem ahogy kibugyogtat magából egy mi-a-fasz-van-t. Ugyanaz a dadogásig visszafogott, mégis tisztán kibukkanó ideges feszültség reprodukálódik és köti össze az idősebb és fiatal Vidra Zsoltot, aki talán Örkény Pistijének távoli rokona is lehetne, bár eredetileg nem drámahős.
Kerékgyártó István regénynek álcázott novellafüzérében pörget vissza bő fél évszázadot, míg halálra fagyott és keményre aszott hajléktalan főhősének porhüvelye visszatalál rózsás újszülött reményeihez. Mert a végén az előtte álló élet reményekkel teli, még akkor is, ha már tudjuk, hogy meglehetősen reménytelen véget fog érni. Vidra Zsolt a reményekért nem is tesz sokat, egyáltalán nem hős, még sodródó, hétköznapi embernek is tucat, jelentéktelen. Sorsa mégis emblematikus, a rendszerváltozás elveszett generációi rajzolódnak ki megkapóan a szociografikus alapossággal és tömören ábrázolt helyzetekben. Az írói technika dús párbeszédei annyira életteliek, hogy Radnai Annamária dramaturg szinte szóról-szóra ollózza át a legtöbbet a színpadra. A történet címéhez híven hátramenetben halad előre, így a jelentől az 1953-as esztendőhöz jutunk vissza, mikor Vidra megszületik.
A Kamra színpadán kidolgozott epizódok váltják egymást, hol csak egy jelenetben, hol csokorban kidolgozva. Az életút inverz stációiban azonban hiába is keresnénk nagy fordulatokat, nagy akarást és elszántságot, szívszorítóan szükségszerű a nyomorúságos végkifejlet. Merthogy szerencséje soha sincs Vidrának. Hiába lesz munkája hajléktalanként, valószínűleg ez lett a veszte is. Idegenné vált lányával azért találkozik, hogy sikertelenül próbálja tisztázni egy hajdani nyaraláson elkövetett felelőtlenségét. Bolti lopáson kapják, és újra találkozik a boltvezetőként regnáló hajdani főmérnökkel, akit korábban se tudott meglopni. Pénzért verőlegény lenne, de őt verik meg. A privatizáció zavarosában portásból gyártulajdonossá álmodná magát, de csak felhasználják és még az állása is oda. Jellemző élete talán utolsó boldogsága, mikor megunt és hűtlen feleségét kirúgja otthonról, és leissza magát. Anyját, apját hűségesen látogatja, de mindkettő elméje elborul. Mikor fiatalon szalámikat fuvaroz, és szerelmes lesz egy cigánylányba, a romák elverik. Életében először utazik a vonaton, és elkapja egy olyan bácsi. Az iskolában egy talált toll miatt letolvajozzák, pedig csak karácsonyi ajándéknak akarta hazudni. Adventi ebéd helyett anyjával a lecsukott apjához megy beszélőre. Anyja meg se akarja szülni, hiszen apja börtönben, csak nem sikerül elhajtatnia a magzatot. Egyszóval Vidrának Twist Olivérre való nyomorúság jut osztályrészül, s ahogy a jelenetek hátterében megelevenedik az elmúlt ötven-hatvan év magyar valósága, úgy sűrűsödik Vidra Zsolt alakjába a sok szerencsétlen, akiknek talán valaha családtagjaik, munkájuk, lakásuk és reményeik voltak, most pedig az utcán fetrengenek szutykos szatyrokat szorongatva.
A szatyor központi szimbólumként hordoztatik végig az előadásban. Cziegler Balázs díszlete egy hatalmas és koszos szatyorba bújtatja a színpadot és a történéseket. Ebbe a szatyorvilágba kukkant a néző, és a szereplők is a hasítékokon keresztül járkálnak ki-be, még az óriási kötélfülek is ott csimpaszkodnak a nyílásnál, fent és lent a játéktér elején. De jellegzetes szatyrok elevenítik fel a múltat is. A hajléktalanok fő kellékétől kezdve, érintve a Kertész nejlonzsákos kitérőjét, a Verőember nylon remekén, Bodó és Ancsa kilencvenes éveket idéző reklámszatyrain, Vidra jr. szivárványos bevásárló szatyrán, a csúnya bácsi hálós cekkerén át Kustyánné magzathajtókkal teli szatyorkájáig sokféle fazon felvonul, ahogy emberfajtából is temérdek jellegzetes figura kerül elő a múltból.
A színészek típusokat játszanak, és több karaktert is megszemélyesítenek. Nincs egyénített jelmezük, Kovács Andrea sematikus felsőkbe bújtatja őket, amin a szereplők neve is fel van tüntetve. A kevés tárgy és kellék megsokszorozza a színészi lehetőségeket, a jelenlét és ötletesség sokkal hangsúlyosabbá válik ebben a teatralizált világban. Remek, ahogy Mészáros Béla zseniális szemmozgással kitekint a vonatból. Ahogy Kovács Lehel belassult alkoholistája maga mellé inti Vidrát, és a falusi kocsmát jelképező ágyon odébb csúsznak az ivócimborák. Ahogy Borbély Alexandra Anyaként kedvesen méregeti a lavórban dörgölt Vidra babát helyettesítő feliratos kisruhát. Ahogy Vidra és Bodó a vállfára akasztott Ancsa feliratú pólón vágyakoznak, majd hirtelen megelevenedik és áthalad a vágy tárgyát játszó Pálmai Anna. De nagyszerű és pár gesztussal pontosan elcsípett karakter Lengyel Ferenc konok, szakmai szabályokhoz ragaszkodó verőembere, Pelsőczy Réka eleinte gyanakvó, majd misztikus és egyszer csak borzasztó ostobává változó Kustyánnéja, vagy Szacsvay László egész kisiklott életeket sűrítő, kiábrándult és lemondó figurái, Dankó István piperkőc Ügyvédkéje és hadarós Kocsmárosa, Bodnár Erika sejtelmes bűverőt árasztó, egyetlen mosolytól bővérűvé váló Afféle Nője, és lehetne még sorolni a ragyogó pillanatokat.
Vidra Zsolton életkor szerint osztozik apa és fiú. Bán Bálint az ifjú Vidrát játssza, és minden egyes életszelethez kifejező, egyéni gesztusokat talál ki. Tejbetökként vigyorog szalámiszállító szerelmesként, energikusan izeg-mozog szeretetéhes kiskölyökként, és mindeközben elképesztően idézi apja jellegzetes gesztusait. Bán János gazdagabban játssza Vidra Zsoltot: nagy ívet fog át, és ahogy pólói is egyre tisztábbak lesznek, úgy lesz a figura is egyre emberibb, lendületesebb, érzékenyebb. És mintha még olyan apróságokra is ügyelne, hogy nemcsak sántasága legyen egyre kevésbé feltűnő, hanem hajléktalanként a kivert fogai miatt szellősebb, szűrtebb beszédmódja is fokról-fokra tisztul. Még arra is marad energiája, hogy Vidra Zsolt apját egy picit másként mutassa be, nagyobb életkedvvel, nagyobb felelőtlenséggel, mint a fiát. Ettől lesz érdekes az utolsó jelenet.
Máté Gábor rendezése minden stilizálás és a fel-felsziporkázó poénok mellett brutálisan naturalista, lényegre törő a kilátástalanság ábrázolásában. A reménytől mégsem akar megfosztani, és az utolsó jelenetnek van is valami komolyan vett ünnepélyessége, amiből nem a reménytelenség árad, hanem ellenkezőleg. Mint a csodában: Vidra apját hazaeresztik a börtönből, együtt fürdetik feleségével a kis ruha-babát, az ágyban fekvő Vidra baba diftériás köhögése is csillapul. Minden reménnyel teli, nincs karikírozás, idézőjel, túlhangsúlyozás. Hiszen már úgyis tudjuk, mi lesz a vége.