A mi Jack Bauerünk
Egy ügy, amiről senki nem akar beszélni, egy ügy, amit senki nem akar kinyomozni, egy ügy, amiből ki kellene, hogy derüljön: itt nem működik semmi. A Katona József Színház előadása a 20. és a 21. század eleje között húz egy ívet: mintha beleragadtunk volna abba, ami száz évvel ezelőtt volt – és senki nem tud belőle kikecmeregni. Igaz, nem is akar.
Folyik a pálinka, szól a zene a falu kocsmájában, Kukac uram a fizetésnapi garatra való felöntésben tobzódva húzatja a cigányokkal, gavallérként szórva a pengőket, csak amikor nem szól a nóta, akkor izzik fel a gyűlölet a szemében azokkal – a „büdös cigányokkal” – szemben, akik kihasználván mulatóskedvét kifosztják őt, ráadásul a pincérlány őhelyette a prímás Dani felé lövell szerelmes pillantásokat.
Tersánszky Józsi Jenő drámája csupán az alaphelyzet felvázolására szolgál, hogy Grecsó Krisztián a cigánygyilkosságok apropóján továbbgondolja a darab hőseinek sorsát. Az első felvonás, afféle népszínmű jellegű komédia egy házasság történeteként indul: Dani cigány a magyar pincérlánnyal hetyeg, ám megjelenik a Harkocsány család: papa, mama és a kis Szidike, akit papa, a jeles főprímás Danival akar összeboronálni, pedig Szidit fogadott testvére, Áskárá nézte ki magának. Azonban Áskárával senki nem számol komolyan – végtére is ki venne komolyan egy brácsást egy prímáscsaládban? – és létrejön a frigy. Dani azonban nagytermészetű fiú, és Áskárá szeme láttára a pincérlányt is magáévá teszi, amit előbbi rögtön bejelent Harkocsánynénak. A cigányoknál a vérfertőzés nem jelentős bűn, ellenben a házastársi hűtlenség megbocsáthatatlan – indul is a menet a tetthelyre, ám Dani hazaér, hogy meggyőzze nejét ártatlanságáról, aki azonban azzal vádolja, hogy a férj bizonyosan bosszút akart állni azért, mert nem Dani, hanem a saját papája az apja születendő gyermekének, és ekkor ér haza a család. Itt bedobnak egy Molotov-koktélt a szobába, és bejön egy álarcos fegyveres, lő.
Ez az a pont, amikor a csizmás-szűrös-mentés-pengős huszadik század pusztaromantikájából egy pillanat alatt átérünk a ma szakadt-koszos realitásába (jelmez: Füzér Anni). A cigányok büdösen, koszosan, meszesen, mezítláb siratják Harkocsányt, a rendőrök pedig nem mernek bemenni – félnek az összegyűlt romanépségtől, ahogyan a sipákolva tétovázó orvos is, akinek segítenie kéne. A tűzoltó jelentése kész: elektromos zárlat okozta a tüzet. Igaz: a telepen nincs is áram. A kiérkező nyomozó felelősségre vonja a tűzoltót. Miért baj ez? – kérdezi a tűzoltó. Csak mi tudjuk, hogy nincs ott áram.
Kéz kezet mos, amit más nem tud, abból baj nem lehet és mindenki törődjön a maga dolgával. Az előadás, amely a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosság vizsgálatának feltárt hibái alapján egy komplett társadalom kommunikációképtelenségét, felelőtlenségét, egymás mellett elbeszélését próbálja meg úgy ábrázolni, hogy nem hibást vagy felelőst akar találni, és nem píszí mondanivalóval traktálja az embereket, hanem megmutat egy állapotot. A magyarok és cigányok együttélését, amelyben alapvető kérdések kibeszéletlenek. Az eredmény így a működésképtelenség: a tűzoltó nem a tűz okát keresi, hanem konfabulál, a rendőr nem az igazságért és jogért harcol, hanem túlél, a vendéglős nem kiszolgál, hanem a vendégek nemzetiségét vizslatja, az orvos nem gyógyít, hanem be van szarva.
Márpedig a problémák kibeszélésének esélye szinte nulla, hiszen a két csoport önmagában is töredezett és kompromisszumképtelen. Ez persze valakiknek az érdekében is áll, azoknak, akik a zavarosban halászásra építenek egzisztenciát: a kvázivajdaként működő megyei cigány politikust játszó Bezerédi Zoltán saját haszna lefölözése és a nyugodt ügymenet érdekében mindenkinek meg akar felelni, információkat csepegtet, hazudik vagy hamisít, ahogy éppen a széljárás kívánja. Fekete Ernő Jack Bauer ikonikus alakjának groteszk magyar változata: megpróbál úrrá lenni a helyzeten, de mintha már túl lenne még a huszonnegyedik órán is. Megfáradt nyomozójában ugyan van vágy az igazságra – de sajnos már régen nem tudja, mi az. Csakhogy már neki hite, eszménye sincs, csak a túlélés; amit Bauer felderít a 24-ben, azt ő ugyanolyan elánnal visszatemeti, és nem vesz róla tudomást. Fáj a feje – és Fekete ezt a fejfájást állapotjelzéssé növeszti. Ő a mi Jack Bauerünk – az eszmény nélküli, ám közös érzetből fakadó öntörvényűség.
A társát alakító Kovács Ádám még hisz valamiben, hol abban, hogy itt ügy van, hol abban, hogy ki lehet mondani azt, amit az ember gondol. De nem – az előítéletek minden irányban működnek: a Kiss Eszter formálta újságíró célja a szokásos bulvár-botránynarratívák ráhúzása az ügyre, törvényt kiált egy olyan közegben, amelyben nincs törvény. Ujlaki Dénes vendéglőse afféle régi motoros, ismeri a dörgést minden irányból, ő már nem is akar mondani semmit, pontosan tudja, hogy a szavak már rég elvesztették közmegegyezésen alapuló jelentésüket, éppen elég, ha a cigányok a segélyt leadják felhalmozott tartozásaikért cserébe, ami nem hogy csökkenne, hanem mégis folyvást nő. A fiatalok mindebből semmit nem látnak, pénzkereset és nőt/férfit találni – nagyjából ezzel írható le, mi érdekli őket a világból. A kizárólag pózokból összerakott Dani (Keresztes Tamás) a papa ravatalán dugja meg Szidikét (Pálmai Anna). A pincérlány (Pálos Hanna) felkínálja magát Daninak, hogy aztán átmenet nélkül mondja, cigány ide nem teheti be a lábát. Kovács Lehel Áskárája a képmutatás minden fokát bejárja lelkesen. A tűzoltó (Lengyel Ferenc) tudatosan el akarja tussolni a történteket. Ez az egyszerű megoldás, hiszen úgyis ez lesz a vége, itt senkinek nem fontos semmi.
Kiváló rajzot nyújt Szacsvay László a dzsentri, a kispolgár tipikus viselkedésmintáinak és a saját nagyságával tisztában lévő cigányprímás öntudatának remek vegyületével. A feleségét játszó Szirtes Ági a jellegzetesen túlzó cigányasszonyt adja – akit tényleg megsajnálunk, amikor az ígéretet akarja kicsikarni, hogy nem boncolják fel az ura testét. „Akkor örökre egyedül maradok” – mondja őszinte hittel. Rajkai Zoltán kisebbségi komplexushalmazt mutat Kukac úrként, Bán János orvosa pedig a gerinctelen és felelőtlen gyávaság borzalmas rajza. Ijedt tehetetlenséget mutat a két rendőr szerepében Kovács Gergely és Simon Zoltán.
A stilizálást remekül erősíti a kimerevített fényképkockákra emlékeztető pózokból építkező mozgás (Takátsy Péter). A játéknak Czigler Balázs fehér papírdoboz-díszlete teremt élő keretet, hogy a második részben a falról lefolyó, illetve bizonyos eszközök által behozott fekete kiegyenlítse a ránézésre olyan egyszerű képet. Mert a kép sokkal bonyolultabb annál, hogy ítélkezhessünk. A maga szempontjából mindenkinek igaza van. A cigánynak a „tulajdon” nem jelent sokat, ezért lop. A magyarnak a roma értékhierarchia felfoghatatlan, ezért nézi le. Ki kezdte? Ennyire érthetetlenek lennénk egymásnak? És valaha kiderül, hogy ki lőtt – és miért –, és miért épp Harkocsányra? Vagy cigány-cigány, egyre megy? Vagy tolvaj-tolvaj – ez megy egyre?
A Máté Gábor rendezte előadás nem ítél, hanem – a színházi kifejezés legszélesebb eszköztárával, egyszerre hatva szívre és észre, humorral és tragédiával – kérdez és állít. A párbeszédhez ezekről az állításokról kellene vitatkozni. A kérdésekre pedig egy egész társadalom várja a válaszokat. Ideje lenne elkezdeni. Mert ez így nem megy tovább: senki nem mond igazat és mindenki fél mindenkitől. Nem lehet büntetlenül a szőnyeg alá söpörni mindent. Az előadás ott ér véget, ahol a szőnyeg elreped a sok szeméttől.
Ugrai István, 7ora7.hu, 2010. október 18.